Comrade– a zenekar melynek neve ismerősen hangzik az európai, főleg baloldali Oi! körökben, de talán a többieknek is. 1986-ban alakultak a belgiumi Antwerpenben, zenéjükkel, amely a szocialista szlogenekkel tarkított klasszikus brit Oi!-ra hajazott, számos európai színpadon megfordultak. Az interjút Girth és Matt Crombieboy készítette Klaas-szal a zenekar volt énekesével a Creases Like Knives blogra.
Szia Klaas – mindenek előtt, miként csöppentél bele a skinhead színtérbe?
Az egész a The Specials – Gangsters 7 inchesével kezdődött. 1979-ben jelent meg és azonnal rákaptam a ska-ra – a zenére és a stílusra. Utánanéztünk, kiderült, hogy minden a rudeboyokhoz köthető, aztán az egyik dolog követte a másikat. Megvettem a Sham 69 – Tell Us The Truth LP-t egy antwerpeni lemezboltban. Később felfedeztem a 4Skins-t, a Cockney Rejectset de legnagyobb kedvencem az Angelic Upstarts. Az utóbbi miatt kezdtem a világot kritikusan nézni, és ők fektették le bennem az antirasszizmus alapjait is, olyas valamit, ami még mindig közel áll a szívemhez.
Sosem voltam punk – mindig skinhead voltam. Mi voltunk a ’70-es és ’80-as évek skinheadjei. Sem pénzünk, sem lehetőségünk nem volt a “megfelelő” divat márkákat megvásárolni. A mostani skinhead a menő bandákról és a divatról szól. Míg mi csak utcagyerekek voltunk, akiknek nem volt pénzük.
1986-ban alapítottad a zenekart. Mik voltak a kezdeti ötletek az alapításkor?
Antwerpenben éltünk abban az időben és rengeteg koncertre jártunk. A korszak mekkájának a De Waag nevű koncerthelyszín számított. Minden hétvégén koncertek. A punk színtér inkább a hardcore és az amcsi punk felé fókuszált, Oi! zene ott nem volt. Egy bizonyos ponton, egy Conflict koncert után, páran eldöntöttük, hogy nem várunk arra, mikor éri el a “jó” zene a partjainkat, mi magunk csinálunk magunknak – DIY! Nem volt tapasztalatunk, nem tudtunk hangszeren játszani, de hittük, hogy működni fog. Az első szám, amit eljátszottunk, mert nagyon egyszerű, az a The Oppressed – Work Together száma volt.
Milyen volt akkor a belga színtér? Antwerpen más volt, mint a többi város? Például nem olyan régen még a brugge-i Moloko klubban a zűrös bandákat is gond nélkül felléptették.
A kései ’80-as években a punk nem divatirányzat volt. Kölyökként tele egy csomó gonddal, nem volt pénzünk, problémák otthon és körül vett minket rengeteg erőszak és drog. Kemény idők voltak, és csak a barátok látták át ezt. A skinheadek és a punkok ellenségek lettek, és a legtöbb belga skinhead a rossz oldalon állt. Ezeket a kopaszokat, akik nagyrészben a punkból jöttek, felszippantotta a brit RAC divat.Az egész White Noise mozgalom sok részre bomlott és rengeteg erőszakot hozott magával a punk színtérre. Antwerpenben kivételesen – a bandánknak és a közönségünknek köszönhetően -, egy erős redskin mozgalom alakult ki. Már az elején elhatároltuk magunkat a rasszizmustól. Mikor a SHARP megalakult, azonnal csatlakoztunk hozzájuk.
Volt más belga banda, amelyik közel állt hozzád?
A The Agitators volt a kedvencünk – egyszer voltam a menedzserük. A The Agitatorsnak mindene megvolt, amiről mi csak álmodozhattunk a Comrade-dal. Király banda, remek srácok.
Volt egy nagyon korai brüsszeli skinhead/Oi banda , a Buzz Buzz és a Common Oi!, amelyek 1980 és ’83 között zenéltek aktívan. Ismerted Őket?
Ebben az évben hallottam róluk először. Azt viszont tudnod kell, hogy Belgium megosztott a nyelv miatt. Északon flamandok laknak, akik hollandul beszélnek, délen, Vallóniában pedig franciául. A punk és skinhead színteret is kettéosztják ezek a határok. Több angol srácot és zenekart ismerek, mint franciát vagy vallont. Sokkal jobban nyitottunk az Egyesült Királyság felé.
Nem sok anyagot adtatok ki akkoriban, eltekintve a What About The Children 7 inchest, amely a Mad Butcher Recordsnál jelent meg.
Szimplán csak nem volt pénzünk stúdiózni. A demónkat egy 4 sávos géppel vettük fel a próbatermünkben, amelyet később Mike jelentet meg 7 inchesen. Soha nem vettük fel más dalunkat, de minden héten eljátszottuk őket.
Valójában, egész Európában játszottatok a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején. Vannak emlékezetes bulik? Jó és rossz emlékek?
Emlékszem az első bulinkra a berlini EX-Clubban. Azon az estén 500 skinhead jött megnézni minket. A legfurcsább eset egy belgiumi Oi! fesztiválon történt, ahol a Boisters-szel játszottunk együtt. A koncertünket két szám után lefújták egy verekedés miatt. Leugrottunk a színpadról és szembeszálltunk a boneheadekkel, majd a kidobók nem engedtek minket vissza a színpadra.
Kiadtatok egy válogatás LP-t a számaitokkal a Mad Butcher kiadónál a múlt évben Oi! This Is Antwerp (The Best Of Comrade 1986-1990) címmel. Honnan jött az ötlet?
Miután 1990-ben feloszlottunk rengeteg megkeresést kaptunk, hogy lépjünk fel vagy csináljunk valamit. Igazából még a sikerek előtt oszlottunk fel. Amikor a hasonló antirasszista Oi! zenekarok elkezdtek megjelenni Európa szerte, a mi nevünk gyakorta felvetődött. Sokukat elmentünk megnézni élőben. Végül, 2020-ban, 30 évvel a feloszlásunk után meghívást kaptunk Németországba, amire végül igent mondtunk. De a covid ezt is felülírta. Abban az időben a Mad Butcher tulajdonos Mike nagyon lelkes volt, hogy felvegye néhány számunkat. Ő az egyetlen, aki megjelentette a demónkat 1995-ben, mi akkor már 5 éve halottak voltunk. Mike mindig hitt bennünk, mint zenekarban. Mi szintén jó ötletnek éreztük, hogy bemutassuk a régi számainkat normális minőségben egy nagyobb közönségnek.
Valójában, azzal az LP gyűjteménnyel meg akartam mutatni az embereknek, hogy miért is álltunk ki. Sokan tekintették a Comrade-t balos zenekarnak vagy egy kommunista propaganda csoportnak. Mi nem azok voltunk. Csak 4 barát, akik együtt akartak zenélni. Antirasszisták voltunk és a baloldalon könyveltek el minket, miközben valójában semmi közünk nem volt hozzá. Ha nem voltál jobboldali, akkor automatikusan baloldalinak tituláltak. Egy ideig mi is így hittük, de ma már jobban tudjuk.
Az antirasszizmusra alapozunk. Ami a többit illeti, mindenki azt választja aki vagy ami akar lenni – csak ne akarja másra tolni a véleményét. Mi nem vagyunk tanárok, lelkészek vagy istenek… Csak négy utcakölyök.
Nézve a szövegeiteket, az 1990-es demótok bolsevikok inspirálta borítóját, valamint a zenekar „Comrade” neve az összeszorított ököllel könnyen hiheti az ember, hogy baloldali zenekar voltatok talán… Engedd meg, hogy idézzek egyet a szövegeitekből: „Most azt mondják, hogy Marx rossz volt, és hogy a kapitalista demokrácia az egyetlen fény, de ez mindenkinek fénylik? Mi van a gyerekekkel, akik naponta halnak meg a kapitalizmus dicsőségéért és felsőbbrendűségéért?” Talán a rasszizmus ellenes dalaitok is többek voltak, mint egyszerű liberális antirasszista dalok – például ’Com’on Palestinians (a Palesztinai Felszabadítási Szervezet zászlója alatt építsetek fel béke és egység országát”) és az ’Apartheid Ain’t History’.
Az egész attitűdünk és kiállásunk nem volt mindig egyértelmű. Mi erősen antirasszisták voltunk. Ez volt a kiindulópontunk és alapunk. De szintén szerettünk egy kicsit provokatívak tűnni. A nevünkkel és logónkkal tisztán ki akartuk nyilatkozni – a világ felé, és egy baloldali skinhead különös dologként hatott. Szintén provokációnak szántuk, mikor elfogadtuk baloldali fesztiválok felkérését. Aztán ott meg Condemned 84 pólóban léptünk fel…
Egy bizonyos sarokba kényszerítettek minket, és akkoriban mi is hittünk a baloldali narratívákban. Elkezdtünk kiállni azért a környezetért, amelyet mi teremtettünk. Sőt, be kell vallanom, hogy a szocialista és kommunista fiatal között sok szép lány akad. A velük való beszélgetés elég hamar meggyőzött minket a véleményükről.
Amikor visszaolvasom az akkoriban írt szövegeinket, azok elsőre leginkább naívnak tűnnek. Legszívesebben sosem vetném papírra őket újra. Mindent összevetve, nem tudtunk jól angolul, és nem hagytunk ki egy közhelyet sem.
Mi a helyzet ma – megbékéltél már a kapitalizmussal és mindennel, ami ellen énekeltél?
Manapság, próbálok nem belefolyni a politikába. Nem igazán hiszek senkinek. Mindegyik párt a saját igaza mellett áll ki, mégis mindegyik a pénzt választja. A bal- és jobboldal is a ugyanattól a hiányosságtól szenved. Nem hiszek abban, amit mondanak, és amit szerintük hinnünk kéne. A palesztin helyzetről is változott a véleményem. Egyik oldalnak sincs igaza, mindkét fél csak eltörölni akarja a másikat, és ez nem helyes. Nem bízom sem Izraelben, sem Palesztinában.
Szoktad érezni néha, hogy az antirasszista zenekarok egy témáról annyiszor énekelnek, hogy ezzel felvizezik az antirasszizmus üzenetét?
Láttam Billy Bragget, a gyerekkorom egyik hősét az idei Rebellion fesztiválon – csak prédikált a közönségnek. Nem bírtam tovább, és a koncert felénél ott hagytam. Volt már bajom azzal, hogy a saját igazamat ráerőltettem másokra. Szóval értem mire gondolsz – valószínüleg magam is csináltam. Hadd mondjam így: ne kövess vezéreket, magadért gondolkodj. Nincs isten, nincsen mester. Élvezd a barátaidat, a családodat, az életet.
Mit érzel a mai színtérrel kapcsolatban?
Jelenleg az antwerpeni és a belga punk és skinhead színtér nagyon kicsi. Léteznek szervezők, de a színtér mára már letűnőben van. Igaz, vannak koncertek, de már nem olyanok, mint régen. A fesztiválokon még mindig a régi bandák a húzónevek. Ami viszont önmagunkat illeti, egy kicsit idősebbek lettünk, így a lelkesedésünk egyszerűen eltűnt az életkorral.
Miket hallgatsz manapság?
Legfőképpen ska-t és soult hallgatok – Dr Ring Ding még mindig a kedvencem. De a Mighty Mighty Bosstones marad az örök kedvenc.
Mivel foglalkozol te és a zenekar többi tagja napjainkban – van esély arra, hogy a banda újjáalakuljon és újra koncertezzen?
Joost középiskolai tanár, George vízvezetékszerelő, Tommy a vasútnál dolgozik, Piet napelemeket árul, Han újságíró és Lenie Londonban dolgozik titkárként. Én az antwerpeni kikötőben dolgozom, mint hegesztő. Ahogy írtam korábban, 2020-ban kaptunk felkérést, de a covid keresztül húzta ezt. A válasz a kérdésre, mi elvesztettük a pillanatot, és mi soha nem fogunk újra a színpadra állni, mint Comrade. Túl öregek vagyunk.
Még skinheadként öltözködtök vagy ezt már magatok mögött hagytátok?
Nem követem a divatot. Azt veszem fel, amit szeretek viselni. Szeretem magam skinheadként érezni, de nem mindig a rendes márkát választom. És a hajam hossza is meghaladja az 1 centit…
Szerinted a skinhead mindig nácinak lesz titulálva a médiában, illetve számít ez?
Régóta nem hallgatom meg, hogy a média mit mond a kopaszokról, nem érdekel. Tudom, hogy a barátaimmal miért álltunk ki. Természetesen, a skinhead egy különös jelenség a nagyközönség szemében. De őszintének kell lennünk: a skinheadek nem puncik. Mi nem futunk el az erőszaktól. A munkásosztályból jöttünk és az öklünk erősebb, mint a hangunk.
