Az előző részben leírtuk, hogy miként indult be a kiadó, melynek a megannyi reggae lemezt köszönhetjük. Kicsit megcsúszva, most itt a folytatás, amely a rádiós térhódítástól viszi tovább a lemezvállalat történetét az arany éveken át a bezuhanásig. Illetve a cikk végén kitérünk a kiadó jelenére is azért.
Crawley-val a fedélzeten a Trojan Records elkezdte komolyabban venni a sláger listák meghódítását, majd 1969 július 16-án végleg megtörtént az áttörés, a lemez előállításért felelős személy nem más volt, mint az ember, aki igazán elkezdett dolgozni a vállalatért. Ő volt Robert Thompson. Többek közt ő hozta a kiadóhoz Dandy Livingstone-t illetve Tony Tribe-ot is. Habár Tribe energetikus feldolgozása, a Red, Red Wine csak a 46. helyen végzet a sikerlistán, a Trojannak ez is elég volt ahhoz, hogy a kis független kiadóból a brit zeneipar egyik jelentős eröjévé váljon. A változások erősen hatottak a Music House-ra is, ahol az teljes gőzzel ment a lemezgyártás, mivel a kereslet a reggae zenére erősen megnőtt. Egy évvel az indulás után hat másik kisebb alkiadó bontogatta a szárnyait. Az első a High Note volt, melyet Sonia Pottingerhez, a karibi ország vezető női produceréhez köthetünk; a második a sorban Dandy volt a Down Town céggel (ő hozta ki eredetileg a Red, Red, Wine-t), melyet két kiadó, a Duke és a Big Shot követett pár hónappal később. 1969. februárjában tűnt fel Lee ’Scratch’ Perry az Upsetterrel, majd júliusban robbant Bunny Lee Jackpot kiadója is. 1969 nyarára berobbant a jamaicai zene a brit köztudatba, mindenki reggae zenét vásárolt, a kiadóknak pedig nem kellett mást tennie, mint meglovagolni ezt a hullámot és kielégíteni a közönség igényeit. Október 18-án a jamaicai trió, a The Pioneers megjelentette a Long Shot Kick De Bucket kislemezt, ezzel egy újabb mérföldkövet érték el. A dal a brit nemzeti slágerlistán átütő eredményt ért el, a kiadó pedig ezt kihasználva 3 másik ’45s-szel lepte meg a top listákat.
Ezek a Harry J Allstars, Jimmy Cliff és az The Upsetters felvételei voltak. A Harry J Allstars számot mindenki elsőre kitalálhatja, mivel a Liquidatorról van szó, melyet szessön zenészekkel rögzítettek és a Top10-ig meg sem állt. Jimmy Cliff sem jöhetett ki kisebb nótával, mint a Wonderfull Word, Beautiful People, mely az ötödik helyig kúszott fel. A harmadik lemez az The Upsetter-től a Return Of The Django, mely a hatodik helyen végzett. Ezeknek a számoknak sikerein felbuzdulva három másik alkiadó foglalt helyet a Music Houseban. A Clan Disc, a Grape és a Song Bird (utóbbi főleg Derrick Harriott lemezeit adta ki). Mindegyik irodának meg volt a maga saját lemezjátszója. A tér 90%-a a reggae-től volt hangos, csak 10% volt betudható az Islandnek, mivel náluk inkább a funk, a pop és a rock zene volt a fővonal.
Volt olyan nap, amikor Steve a cég futára háromszor is fordult a lemezgyártó cég és a disztribúciós központ közt, mert annyi megrendelést kaptak . A két hely egymástól 20 mérföldre volt, és mindig keresztül kellett mennie Londonon. A Trojan elengedhetetlennek látta ebben a terjeszkedési helyzetben újabb fiókirodák megnyitását. Így ugyanazon év novemberében megnyitott az Explosion és a Gayfeet, majd a következő évtized elején a G.G. és a J-Dan. Szintén még 1970 januárjában két újabb slágert sikerült kiadni: a The Melodians és a neves énekes- basszusgitáros Boris Gardiner jóvoltjából. Februárban Jimmy Cliff is kijött egy erőteljes háborúellenes számmal, ez volt a Vietnam, míg márciusban Bob Andy és Marcia Griffiths feldolgozta Nina Simone legendás számát a To Be Young, Gifted And Blacket, amely a Top5-ben végzett. A felvételek közt voltak olyanok, amikbe egy kicsit bele kellett nyúlniuk a hangmérnököknek, hogy jobban befogadhatóbbak legyenek az európai fül számára.
„Amikor 1970-ben elkezdtem dolgozni a felvételek előkészületein – a mester példányokat megkaptuk Jamaicából, majd adtunk hozzá basszust és több gitárt, az első ilyen felvétel a ’To Be Young, Gifted And Black’ volt. Erre azért volt szükség, mert a reggae-t tánc zenének tartották abban az időben és inkább volt helye a diszkókban és a partikon, mint a rádiókban. Ezért próbáltuk rádióbaráttá tenni a zenét. Felvettem a fülesemet és kicsit variáltam a felvételeken.” – így emlékezett vissza Clive Crawley.
A számok „áthangszereléséről” Johnny Arthey és Phil Swern gondoskodott, akik akkortájt indították el a Pinpoint Productions-t, amely az évek folyamán kisegítette a Trojan Recordsot, hogy a felvételeik átalakuljanak „pop-reggae”-vé. A lemez sikerének köszönhetően döntötték el, hogy végül mennyire nyúljon hozzá a számhoz Crawley másik munkatársa a Chalk Farm stúdiónál. Amíg a Maytals Monkey Man-je utómunka nélkül is sikereket ért el a slágerlistán, addig a néhány dalt Johnny Arthey és zenekara újrahangszerelt. Az első ezek közül Nicky Thomas top tízes száma, a Love Of The Common People volt, melyet a nyár végén a Trojan az idáig legnagyobbat kaszált felvétele a You Can Get It If You Really Want követett, Jamaica első Reggae Királya, Desmond Dekker által előadott, de Jimmy Cliff kezével íródottám a második helyig jutott a pop listán. Szeptemberben aztán Horace Faith Black Pearl-je feltört a Top15-be, a kiadó pedig újabb alkiadókat nyitott a Music Houseban. Ezek lettek a Creole, a Harry J, a J.J, a Pressure Beat, a Q, a Joe, a Hot Rod, a Spinning Wheel, a Randy’s, a Techniques, a Big, a Bread, a Duke, a Dynamic és a Moodisc, a Graeme Goodall által újjáélesztett Attack, amelyet 1971. elején bekebelezett a Doctor Bird.
Mostanra a Trojan Recordsot elárasztották a jamaicai és brit zene piac termékei. Arról viszont, hogy melyik lemezt adják ki, arról a vezetőség egyhangú döntése kellet, nem csak egy emberen múlt. Számról-számra végig mentek a beérkezett lemezeken és eldöntötték, hogy kiadják-e vagy sem. Jelentősen támogatta az eladásokat a skinheadek vásárló ereje is. A Trojan bele nőtt egy erőteljes zenei színtérbe, amiért sokszor a nagyobb cégek versenyeztek. De a siker függött a lelkes fiatal munkavállalók magjától is, akik közt ott volt Fred Parsons, Jim Flynn és Graeme Walker, valamint az Island egyik alapító munkatársa, Rob Bell is. A slágerek ontása folytatódott, míg nem Freddie Notes & The Rudies által kiadott Montego Bay csak a Top 50 végéig jutott fel, pedig a lemez a kiadó egyik legtöbb példányban eladott lemeze lett az évben. Viszont mellette a többi eladáson látszódott, hogy 1971-re a reggae lufi kezdett kifújni. Bár igazából ilyet állítani kicsit merész dolog volt, mivel Dave Barker & Ansel Collins feneket megmozgató felvétele, a Double Barrel a megjelenése után fél évvel felkerült a pop listákra. A szám roppantul híressé vált klubéletben már egy jó ideje, de amikor a nagyközönség számára is ismert lett akkor az eladások az egekbe szöktek és meg sem állt a track Top Of The Pops-ig, a kiadó első brit Number One-ja lett. A siker bizonyította, hogy reggae vonzóvá tehető, így bárki bármit gondolt a Trojan továbra is időt és pénzt fektetett a zenék áthangolására. A megközelítés biztosan nem volt indokolatlan, mivel Bruce Ruffin, Bob & Marcia és a Greyhound követte a Double Barrel vonalát és sikeresen hasítottak egészen a Top20-ig a tavasszal. A Pop Reggae rövid életű sikert hozott és a vásárlóközönség, akik korábban a reggae-t a brit mainstreambe feltornázták, már nem keresték. A kezdetek óta a legmenőbb zene hirtelen veszélyben érezhette magát, hogy nem tud megfelelni az ízlésnek. Dave & Ansel újabb közös slágere, a Monkey Spanner egy kicsit enyhítette a fájdalmat, mert a szám a Top10-be jutott júniusban, de nem tudott sokáig fent maradni, a kiadó pedig egy kevésbé konfrontatív vonal felé vette az irányt, mely szemben állt Clive Crawley elképzeléseinek és ebben Dave Bloxham, az Island üzletkötője is igazolta őt. Mint Crawleynak úgy Bloxhomnak is anyagi érdekeltsége származott a dalok rádiós megjelenéseiből, amelyekben közreműködtek, a gyártási és értékesítési képességeik egyértelműen tetten érhetők a Greyhound befutásánál. A fentemlített csapat Black & White kislemeze júniusban a top listák hatodik helyéig jutott el. Így egyike volt azon három tophúszas számnak, melyet Bloxham és a csapat hozott össze.
Crawley eközben keményen dolgozott a számára értékesnek vélt kislemezeken, így nem meglepő az, hogy mind ő , mint Bloxham kivette a részét abból a 4 Trojan kislemezből, amely ’71 nyara és ’72 tavasza közt ismét a slágerlistákat hódították meg. Jimmy Cliff kezdte a sort a Let Your Yeah Be Yeah számmal (#5, 1971.július), majd ezt követte a Give And Take (#35, 1972. január). A Greyhounds is két számot tett hozzá, ez volt a Moon River (#12, 1972. január) és az I Am What I Am (#20, 1972. március). Eltekintve a Reggae kiadványoktól, a Trojan kitekingetett a Pop műfajra is. Vettek fel zenéket olyan zenészektől a repertoárba, mint Miller James, Paul Tracey vagy nevezetesen Scott English, akinek a Brandy névre keresztelt felvétele 1971 októberében bejutott a Top 10-be. Egy pár hónappal előtte a Trojan egyik feje, Graeme Walker jelezte az amerikai Billboard magazin felé, hogy ez a kitekintgetés egy nagyratörő terjeszkedési program része, inkább, mint a reggaetől való eltávolódás.
„A Nyugat-Indiai zene az elmúlt évekhez képest a tavalyi évben kezdett erősen eltávolodni a kereskedelmi vonaltól” – állapította meg Graeme Walker.
Szerencsére ezekben a vészjósló időkben sem hagyta el a kiadót a régi vásárlók és nem maradtak hűtlenek a ’popreggae” zenéhez sem. Megjelentetésre inkább a megfogó dizájnokat használó leányvállalatait használta és valamennyire ezek a felvételek el is fogytak. Habár időben még a roots és a dub berobbanása előtt járunk, már érzékelhető, hogy ezek az új vonalak, mind zeneileg és mind hozzáállásban kezdik jobban megfogni a fiatal jamaicai közönséget és nyilvánvalóan változást hordoznak magukban. Dinamikusan jött fel és hozott magával új, fiatal előadókat, mint például Dennis Brownt, Gregory Isaacet, Burning Spearst, akik elkezdtek helyi befolyást szerezni, zeneileg is kezdett átalakulni a jamaicai piac. Bob Marley & Wailers (ekkor még The Wailers) zenekaron lehetett ezt a változást a legjobban megfigyelni a Soul Rebel albumtól a Natty Dreadig. Ezidőtájt Angliában fehér munkásfiatalság egy csoportja, akik eddig a reggaeben találták meg önazonosságukat, kezdtek tovább lépni a zenében és öltözködésben is. A skinhead korszaknak leáldozott és ez észrevehető volt a jamaicai hanglemezek angliai eladásán is. De mivel a reggae zene nem igazán tűnt el az országból, ezért láttak még kiutat a haszonszerzésre a kiadók. Új előadókat nem igazán karoltak fel, inkább ráfeküdtek a válogatás lemezekre és szalagról szalagra kutatva, összehozták az olcsó kiadású Tighten Up lemezeket, amelyek sikeresnek bizonyultak, de nagyot már nem tudtak robbanni.
Talán ez volt a pont ami kétségtelenül arra sarkalta Chris Blackwellt, hogy nem tud két kiadót párhuzamosan futtatni és ideje eladni a saját részét Lee Gothalnak, 1972 októberében. A fejlesztést megelőzte, amikor júliusban Gopthal partneri szerződés írt alá Tony Stratton Smith tulajdonában lévő Charisma Records-szal. Habár a szerződés nem hozott eget rengető változást akkor, de lényegesen eldöntötte Trojan/B&C hosszútávú jövőjét és túlnyomó részt a Trojan profitjával támogatta anyagilag az új felállást. A szakítás az Islanddel együtt járt azzal, hogy elvesztették a kapcsolatot a jamaicai előadókkal, ezért a kiadó inkább az angliai előadókra helyezte a hangsúlyt – a döntés hosszútávon drága tévedésnek bizonyult. Felismerve a bukást, Gopthal bejelentette a Trojan előadóinak és leányvállalatainak a csökkentését, melyet az év végére csak a Trojan, a Horse, a Big Shot, az Explosion, a Green Door és az Attack élt túl. De ezekből csak az utóbbi három koncentrált a fekete előadókra. Valójában Harry J-t is megtartották arra a célra, hogy a Trojan kiadó kevésbé rádió barát felvételeit kiadják. Azzal, hogy az Island átköltözött London nyugatirészébe, a Music House egyre jobban önmaga árnyékává vált. A Trojan Records nyeresége egyre csökkentés és a korábban sikert biztosító lendület és energia gyorsan szertefoszlott.
Éppen, hogy kiheverték a két anyacég szakítását, a Trojan egyik régi alkalmazottja, Robert Thompson önerőből felkerült egy számával a slágerlistára. Igaz, Dandy Livingston álnéven. Az egyszerű, mégis magával ragadó Suzanne, Beware Of The Devil szinte azonnal a 14. helyig tört fel a slágerlistán. Úgy, hogy a kiadónak gyakorlatilag egy pennyjébe sem került a kezdeti promóció. További bizonyítékként szolgált, hogy nem mindig szükséges a hangmérnökök munkája a sikerlisták eléréséhez; amikor az éjszakai életben kidobóként dolgozó Alex ’Judge Dread’ Hughes megjelentette a kissé merész szövegvilágú Big Six-et. Ahhoz képest, hogy a rádiók letiltották, 300 ezer példányszámban kelt el, csak Angliában. Hughes, a fehér, egykor kidobóként dolgozó és birkózóként is bemutatkozó személy, nem csak a legvalószínűtlenebb reggae csillag volt, de talán az egyik legsikeresebb is. A sikerét tetézte a Big Seven, mely 1973 elején a sláger listák 6. helyén végzett. Hamarosan Dandy Livingstone ismét egy kis lelket tudott önteni a kiadóba. A Big City c/w Think About That kislemez a Top30-ban végzett, eközben Dread a tavasszal botrányt kavaró Big Eight-tel a 14. helyig jutott. A két megjelenés után eljött a leghosszabb idő a kiadó történetében, amikor nem sikerült semmi slágert kiadni.
A fellélegzés 1974 őszén jött el. Ken Boothe aláírt a Trojanhoz, és közösen megjelentették a Bread által megírt Everything I Own-ot, ami ahhoz képest, hogy feldolgozás szám volt felrobbantotta a toplistákat. Igaz, a következő időszak megint gyászos volt a cég történetében. Egyedül Boothe Crying Over You és John Holt Help Me Make It Through The Night-a tudott sikert hozni az év végére. De mostanra, nagy része azoknak az embereknek, akik segítették felépíteni a kiadót és a brit zenei színtér egyik óriásává tenni, vagy máshová ment dolgozni, vagy saját független kiadót alapított. Az új cégek elkezdtek versenyezni az amúgy is fogyatkozó piacért, és Lee Gopthal zene birodalma összeomlott. 1975-ben ez már a falra volt írva, ráadásul Tito Simon jelentéktelen brit slágere, a That Monday Morning Feeling pofára esése növelte a szomorúságot. Egyértelmű volt, hogy valamit tenni kellett és tavaszra a cég, ami a reggae zenét az egész világon ismerté tette teljesen megváltozott.
A Trojan pénzügyi nehézségei felhívta a Saga Records tulajdonosának a figyelmét. Marcel Rodd veteránnak számított a zeneiparban és szerette volna még jobban bővíteni birodalmát. Ezért találkozót kezdeményezett a Gopthallal és társigazgató, Brian Gibonnal, hogy közölje a lehetséges felvásárlási szándékát. Amíg a felek nem egyeztek meg erről, addig is egy megállapodást írtak alá arról, hogy a Saga megkapja a Trojan 10%-os tulajdoni jogát egy 150 ezer fontos hitelért cserébe. Balszerencseként hullott a kiadóra főkönyvi vizsgálat, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a cég súlyos adósságokkal küzd. Amint kiderült, a Saga vissza is lépett az ajánlatától. Gopthal eladásra kínálta a céget a Sagának 25 ezer fontért, ami több volt, mint a piaci ár értéke. Rodd viszont egy kölcsönös megállapodást kínált, ami mind két fél számára kielégítő volt: egy kiadó részleget a B&C-ből, B&C Recordsing néven, amíg egy lemez részleget hoznak létre az újraindított Trojan Recordsból, Trojan Records Limitedként. Mihelyt a procedúra lezajlott, a társasági vagyon (berendezések, lemez szerződések és lemezek mester szalagjai) a külső tőkét leszámítva a két új céghez került. Gopthal és Gibbon betartották a feltételeket és 1975. május 31-én Rodd lett a Trojan Records új tulajdonosa, mindössze 30 ezer fonttért. Kiemelt cél volt, hogy a pénzt visszapumpálják a régi Trojan/B&C működésébe, de helyette Gopthal felmondta a cég folyószámlahitelét, elbocsájtotta a teljes személyzetet és csődeljárásba helyezte a vállalatot. Ez a döntés nem állt összehangban a kiadó történetével. A Saga elsődlegesen a Rock katalógus nyeresége miatt vásárolta fel a Trojan/B&C céget, de a B&C/Mooncrest szerződések, a Nazareth-tel és a Steeley Spannel már lejártak, és a Charisma azonnal visszavonult a disztribúciójától, és inkább kötött egy új szerződést az Islanddel. Következésképpen, Rodd egy olyan céghez jutott, aminek gyakorlatilag semmivel nem rendelkezett.
Újabb probléma akkor merült fel, mikor az Trojan Records LTD újonnan beiktatott vezérigazgatója, Webster Shrowder és az A&R igazgató, Junior Lincolt (ő szerződtette az új előadókat és indította el a karrierjüket) kénytelenek voltak kilépni, majd hirtelen átigazoltak a nem rég beindult, rivális Viking/Vulcan Recordshoz. A lehetséges utódjaikat a Dart’s Records korábbi vezérigazgatójában, Clive Stanhope-ban és a zenei újságíróban, Tommy Cummingsban találták meg. Utóbbi mellé még helyet kapott Floyd LLod Seivright az A&R dolgok elvégzéséhez. A jamaicai zeneipar rengeteg vezető szereplőjével sikerült megállapodást kötni 1976-ra. Újra komolyabban beindult a Trojan mellett, a Horse és az Attack. Sajnos nem sokkal ezután Saivright elhunyt és helyére az újságíró-fényképész, Dave Hendley került. Hendley jó ismeretekkel rendelkezett a jamaicai zenéről így könnyen feltudta vásárolni a korszak legmenőbb slágereit, illetve belefogott, hogy összeállítson egy retrospektív sorozatát, amely a jamaicai zenei élet fejlődését mutatta be a hatvanas évek elejétől. Az első olyan válogatás lemezt, amellyel még Chris Bell próbálkozott 1971-ben. De mivel korlátozott költségvetéssel dolgozott a Trojan, így küzdött, hogy fenntarthassa prominens helyét az egyre versenyképesebb piactéren – habár az évtized közeledett a végéhez, szerencséjére kellő energiát kapott egy nem várt forrásból. A 2tone érából.
A hatvanas évekbeli jamaicai zene inspirálta, számos fehér brit fiatal banda kezdett utat törni egy új zenei műfajnak, ami kombinálta korai ska ritmusát a punk nyers energiájával. Látszólag egyik napról a másikra, a „ska újjáéledésének” a hangja elfoglalta a sláger listákat, melyet hatalmas érdeklődés övezett, és így hatott a Trojan korai kiadásaira is. Ez vezette a kiadót ahhoz, hogy újra kiadja a régi klasszikusait, melyet az új zenekarok is feldolgoznak, mint ahogy a The Specials is tette a nyolcvanas évek elején. A Trojan kifejezetten élvezte, hogy majdnem 4 év után újra sikereket érnek el a slágerlistákon, amikor a Skinhead Moonstomp, Liquidator illetve a Long Shot Kick De Bucket felkerültek a slágerlistákra egy tizeddel az után, hogy megjelentek. Mégis Rodd belebukott a vezetésbe és a nyolcvanas évek közepére Stanhope és Hendley pedig elhagyták a céget. Szembe nézve egy bizonytalan jövővel, a Trojan harmadjára került új kézbe.
1985-ben Colin Newman, a zenerajongó és lelkes gyűjtő vásárolta fel a kiadót, de a pontos összeget máig nem tudja senki. A felvásárlást követően a piaci lehetőségeket vette először szemügyre. Felvette maga mellé az elismert jamaicai zene szakértő hírében álló Steve Barrowt, hogy együtt dolgozzanak az új válogatás lemezeken, amelyek az elmúlt 20 év legjobb reggae felvételeit tartalmazta. A kezdeti időszak nem volt zökkenőmentes. Az első 8 hónap azzal telt, hogy a régi előadókkal és producerekkel hozták helyre az felmerülő anyagi- és jogiproblémákat. Rengeteg szerződést kötöttek újra és végre neki tudtak állni a lemezek kiadásának. A Trojan hírneve ismét a helyére került az ország vezető jamaicai zene kiadójaként. A következő 15 évben a cég folytatta a régi zenei katalógusának az újrakiadását, melyhez számos reggae szakértőt is felkértek. Viszont Barrow 1990-ben elhagyta a kiadót. A siker nem marad észrevétlen, a Sanctaury Kiadói Csoport gyakorlatilag, ugyanúgy ajánlatott tett a felvásárlásra, mint ahogy Marcel Rodd tette azt 26 évvel ezelőtt. A cégcsoport több, mint 10 millió fontot fizetett a Trojanért, így ő lett a történelmi kiadó soron következő tulajdonosa. A Sanctuary új kihívások elé állította a Trojant. Az újra kiadások programját megváltoztatta. Még több jamaicai kiadóval dolgoztak össze és megjelentették a rengeteg válogatás lemez mellett az önálló profilra épített kollekciókat is. Így született meg a Young, Gifted and Black és a Reggae Love Songs lemez is, melyek sokáig jól szerepeltek az eladási listákon. 2007-ben a Sanctuary-t elérte az Universal Music Group felvásárlási hulláma. Ezáltal a Trojan egy fedél alá került az egykori anya cégével az Island Records-szal.
