Az egész 1968 nyarán kezdődött, amikor a legnagyobb brit független kiadó, az Island Records egyesült legnagyobb riválisával, a Beat & Commercialvel (B&C). A cél az volt, hogy az egyesülés képes legyen uralkodni az nagypotenciált rejtő nyugat-indiai zenei piacon. Előtte az Islandnek olyan versenytársakkal kellett szembenéznie a folyamatosan növekvő felvásárló piacért, mint a Melodisc, a Doctor Bird, a Pama vagy maga a B&C. De egyik kiadónak sem sikerült ezek közül tartós dominanciára szert tennie. A történelmi egyesülés sikeres vállalkozásként indult, mivel minden hozzáfűzött reményt besöpört és négy évvel az indulás után, már szinte a jamaicai zene szinonimájává vált. De a siker nem tartott és nem is tarhatott örökké, mivel a hetvenes évek közepére a lufi hirtelen kipukkadt. A kiadó szerencséje megtorpant és a csőd szélére jutott, de valahogy mégis sikerült túlélnie és az évtized végére lassan kezdett új erőre kapni. Ez a világ legnagyobb reggae kiadójának a felemelkedésének és elsüllyedésének, valamint feltámadásának a története– a Trojan Records sztori.
A Trojan története 1958-ra vezethető vissza, az évre, amikor Chris Blackwell kezdett bekacsingatni a jamaicai zene üzletbe. Ami egy egyszeri albumként kezdődött a bermudai jazz zongorista, Lance Haywood közreműködésével. Ezt követően Blackwell hirtelen jólmenő zenei producer lett, aki a helyi vásárlóréteget célozta meg a lemezeinek kiadásával. Egy sor TOP10-es sláger jelentetett meg, olyan feltörekvő előadóktól, mint Laurel Aitken, Wilfred Jackie Edwards és Owen Gray. Hálás lehetett a természetes hallásának, ami kapóra jött a slágerek felvételekor. Leslie Kong és Graeme Goodall segítségével Blackwell megalapította az Island Recordsot, gyorsan bebiztosítva magát David Betteridge szolgáltatásával, aki addig egy független zenei disztribútornál, a Lugtonnál dolgozott. Pár hónappal a beindulás után az Island lenyomta a Esquire-t, mint a Melodisc legnagyobb ellenfelét a jamaicai zene piacon, és leszerződött a karibi sziget legnagyobb producereivel, olyan nevekkel, mint Arthur „Duke” Reid, Clement „Coxson” Dod, Vincent Chin valamint Leslie Kong.
Ezzel egy időben, Angliában a vezető kiadó cégek, mint az Esquire és a Melodisc felismerték a növekvő igényt a karibi zenék iránt, mivel az országban nőtt a nyugat-indiai bevándorlók száma és mivel egyre több jamaicai producer jelent meg és lett sikeres. Ezek közül kiemelhető a Starlite, a Kalypso és kicsit később a Blue Beat. Mint Jamaicában, úgy a szigetországban is az Island által megjelentett lemezek jól fogytak. Mivel a trend ugyanaz volt, így a fiatal producer 1962-ben átköltöztette az üzletet Londonba. Noha az eladások jól mentek, Blackwell más műfajokat is próbált meghódítani, ezért 1963-ban létrehozta a produkciós cégét a B. PR-t a rendező Harry Robinsonnal és Chris Peers-szel. Nemzetközi slágereket rögzítettek a Caravelles-szel és tinédzser jamaicai énekesnővel Millie Small-lal. Ezek a sikerek ösztönözték Blackwellt, hogy ne csak réteg zenéket adjon ki, hanem mainstream stílusokban is kipróbálja magát, így került össze a Spencer Davis Grouppal.
Ez idő alatt 1968-ban egy másik jamaicai bevándorló vált a nyugat indiai zene piac helyi kulcsfigurájává. Lee Gophtal alig pár éve költözött csak az Egyesült Királyságba, amikor létrehozta a B&C-t, amely nem csak a Musiclandes lemezeket árulta, hanem számos vezető kingstoni zene producerrel üzletelt. Csakhamar a B&C és az Island elkezdte a közös partnerségét, ami azzal indult, hogy Blackwell kipakolta a szűk kis irodáját Kilburnben és beköltözött a Lee Gopthal által üzemeltetett Music Houseba, a Neasden Lanen.
1995-ben David Better árulta el, hogy mi is volt az egyesülés oka:
„Chris visszalépett a nyugat-indiai zene piactól és egyre inkább Winwoodra és a Trafficra és a hozzájuk hasonlókra összpontosított, de mi a folytatás mellett döntöttünk és mivel a B&C valójában a riválisunk volt, hasonlókép a Melodisc-kel és a Jet Star-ral (később Pama), elterveztük, hogy létrehozunk egy céget magunk közt. A B&C lett a lemez disztribútor – a lemez boltoknak és más kiadónak.”
Szóval ez történt 1968 júliusában, beindult a Trojan Records. Az Island egyik másik munkatársa, Rob Bell így vélekedett cég létrehozásának következményeiről:
„Volt náluk Amalgamated, Blue Cat és pár más kiadótól lemez. Az Islandnak volt Island, Treasure Isle, Coxsone, Studio One, Sure és eredeti Trojan, amely megszűnt és ekkor kezdték újranyomni a TR-600-as sorozatként az új Trojan Recordsnál. Az Island WI (West Indies) sorozat átkerült a Trojanhoz, de a WIP (West Indies Pop) a Traffic, Jethro Tull, hű maradt. Az Islandnek voltak műszaki eszközei a terjesztéshez: furgonok, elérhetőség és szerződések jamaicai producerekkel. A karibi házassága az Islandnak és a B&C-nek mindkét fél számára előnyt és kényelmet jelentett.”
Az első British Trojan kiadót igazából az Island már elindította egy évvel korábban, azzal a konkrét szándékkal, hogy bemutassák Duke Reid munkásságát, Jamaica egyik legnagyobb produceréét, akinek a Trojan névre keresztelt sound systeme sokáig Jamaica egyik legjobbja volt (Reidről és az ő általa indított Trojanról egy másik cikkben fogunk foglalkozni – a szerk). De a Treasure Isle alkiadót is ugyanezzel a céllal hozták létre, így hamar feltűnt a feleslegessége és hat hónapon belül be is csődöltették.
Egy új ambiciózus terv részeként a Trojan Records komolyabban elkezdte nyomni a kislemezeket, hogy domináljon a karib zene piacon. Majd miután újra feltérképezték a jamaicai üzletet elkezdték kiadni régi nevek mellett a frissen felfedezett előadók lemezeit is. Így már Lee ’Scratch’ Perry, Lynford Anderson, Edward ’Bunny’ Lee, Karl ’JJ’ Johnson, Clacny Eccles és Lloyd Charmers neve is megjelent a kiadványok címkéin.
Az 1968-as év végére az új cég több, mint 40 kislemezt jelentett meg, melyet a fiókkiadóin keresztül másik körülbelül 90 követett. További két új album sorozatot is kiadtak. David Betteridge és Lee Gopthal jött fel az ötlettel, hogy olcsóbb sorozatokat kellene nyomni a kiadóval. Az első ilyen kollekció, amely best-sellereket tartalmazott ’Tighten Up’ [TTL-1] névre lett keresztelve. A névadó dal a The Untouchables – Tighten Up volt, amely óriási eladásokat produkált a ’45-ös korongokon. A következő Joya Landis – Kansas-e volt, és említhetjük még Val Bennett – Spanish Harlemét is. A lényeg, hogy a legjobban fogyó felvételekből tizenkettőt egy lemezre raktak és kiárulták 12 shilling és 6 pennyért (ez akkoriban olyan 300 magyar forintnak felelt meg, az átlag kereset kb. 2000 forint volt). Egy ’45-ös lemez ára kb 6 shilling volt, így ezzel a kollekcióval minden megváltozott. A gyűjtemény első darabja 1969. januárjában került kiadásra és hamar a bevándorlók és a növekedő számú fehér munkás srácok, a modok kedvence lett. Látva a potenciált a válogatás lemezekben sok pop és mainstream kiadó követte a Trojan példáját. Igazából a vállalat messze volt attól, hogy a jamaicai zene egyedüli disztribútora legyen ebben az időben.
Egy hónappal az indulás után robbant a brit sláger listákon az amerikai énekes Johnny Nash – Hold Me Tight felvétele. A harc egyre szélesebb palettát öltött a piacért, mert sok kisebb és nagyobb cég szeretett volna egy szeletet a jamaicai tortából. Ott volt a Pama Records, a Soul, a R&B, Giant, Caltone. Az egyik legnagyobb rivális a Melodisc is gőzerővel dolgozott. Szerződést kötött Prince Busterrel és más előadókkal az újonnan indított Fab alkiadón keresztül, amely a Blue Beat jogutódja lett 1967-ben. De nem hagyhatjuk ki a versenyből az Ed Kassners által irányított President kiadót sem, mely igazából az Island disztribútoraként lett ismert, és olyan emberekkel dolgozott együtt, mint Eddy Grant. Illetve a fulhami Doctor Bird Records-ról sem feledkezzünk meg.
1967 nyarán Desmond Dekker 007 slágere betört a brit slágerlistákra. Egészen a 15. helyig meg sem állt. Ezt követően a Doctor Birdnél kiadott Israelites az első helyig küzdötte fel magát, és 15 hétig kirobbantani sem lehetett onnan. Remek eladásokat produkált a szigetországon kívül is. Elérte Hollandiát, Nyugat – Németországot, Svédországot, Dél-Afrikát, Kanadát és az USA-t is. Utóbbi országban az első karibi felvétel volt, amely az US TOP10-ben helyet tudott foglalni. Szerencsére a Trojan lemezek is remekül fogytak, de a rádiók kevésbé sugározták őket, mivel a Brit Piackutató Hivatal visszautasította a jamaicai zenére szakosodott lemezboltok regisztrált eladásait. Ennek ellenkezőjéhezgy nagyszabású eljárásmód változás kellett volna. Aztán egy este Clive Crawley, a Trojan Records egyik munkatársa együtt ivott Gopthallal. Beszélgettek az üzletről, de Gopthtal nem volt boldog, mert a lemezboltja pörgött, de maga a kiadó nem hozott akkora eladásokat. A legnagyobb gond számára az volt, hogy a BBC nem játszott Trojan lemezeket. Hiába küldik postán a felvételeket, semmi esélyt nem lát arra, hogy azokat valaha is lejátszanák. Ekkor Crawley egy 10 fontos (ez egy félheti fizetésnek felelt meg akkoriban) fogadást ajánlott Gopthal számára, hogy ő bizony eléri, hogy a rádiók játszák a Trojan felvételeit. A kiválasztott szám a Joya Landis Kansas City felvétele volt. Nem igazán követte a rádiós trendeket, inkább a tánc tereken volt esélye a hódításra. Szóval kicsit trükkösen indult a fogadás. Crawley bement a BBC-hez és átnézte, hogy ki melyik műsort készíti, ekkor talált rá Ian Fennerre, aki minden hétköznap a „Late Night Extra” műsort vezette. A műsor este tíz és éjfél között volt adásban. Clive nekiállt képtelenségeamikről a lemezen lévő zene szólt. Végül Ian belement és egy szerda este, fél 11 körül leadta a számot.
Így már nem csak a tánctereket sikerült meghódítania a kiadónak, hanem az étert is. A rádió segítségével még nagyobb tábort tudhatott maga mögött a kiadó.
A kiadó további szerepvállalásáról a reggae zene robbanásában a következő részben olvashattok.
