A második világháború keserű évei alatt Anglia folyamatosan hívta a birodalom lakóit, hogy segítsék az anyaországot a fasizmus elleni harcban. Válaszul vallástól és bőrszíntől függetlenül indultak el a gyarmatok lakosai, hogy kéz a kézben segítsék Nagy Britanniát a Harmadik Birodalom elleni harcokban. Csak a Karib-térségből közel 10 ezer férfi indult el, hogy a királyért és a koronáért adja az életét, és egyenlő állampolgárként érezhesse magát a világ legnagyobb birodalmában.
1945-ben, ahogy vége lett a háborúnak, sok szerelő és asszony tért haza az otthonaiba, hogy újra a hétköznapi életüket éljék – köztük jamaicai katonák is. Ha egy gyarmati lakos nem nősült be egy angol családba vagy nem kapott munkát telepeseknél, akkor automatikusan kiutasították az országból és haza kellett térnie.
Viszont 1945. egy más szemszögből is nehézséget hozott, mert augusztus 16-án egy hurrikán tarolt végig a Jamaicán. Elsodorva falvakat, szántókat, banán- és kókuszföldeket. Pár óra lefolyása alatt a kókusz- 40, míg a banántermés 90%-a ment kárba. De a természeti katasztrófa a cukor világpiaci árát is hazavágta. Rengeteg ember vált földönfutóvá. Szerencséjükre kapóra jött, hogy Anglia viszont a háború következtében munkaerőhiányban szenvedett, mivel közel félmillió ember lett oda a harcokban. Nem volt, aki újraépítse az országot a bombázások után. A gazdaság szörnyű zuhanásba kezdett, a kormány pedig a kiutat kereste. Az egyik legjárhatóbb út az volt, hogy a Nemzetközösség országaiban élőkkel próbálják pótolni a munkaerőt.
Jamaicában a The Daily Gleaner nevű újságban került fel egy hirdetés, amelyben a vállalkozó kedvűeknek 28 fontos bért kínálnak. Mellette persze segítik a letelepedésüket és a brit állampolgárság megszerzését. A hirdetésre rengetegen jelentkeztek és az első hajó, a HMV Empire Windrush 492 fővel a fedélzeten elindult Anglia felé, hogy rengeteg embernek adjon esélyt egy jobb kezdethez.
1948. június 21-én, 22 nap utazást követően a hajó Tilburyben kötött ki. Az esemény viszont a brit parlamentben nagy vitát váltott ki. A bevándorlókat főleg a helyi sajtó várta. Az Evening Standard még repülőt is küldött eléjük és az napi újság első oldalát a következő sor nyitotta:
„Isten hozott titeket itthon! Az Evening Standard repülője üdvözli a Birodalom 400 fiát.”
A társadalom viszont nem volt ennyire elfogadó. Nehéz volt a lakhatásukat elintézni, nem nyithattak bankszámlát, nem volt hitelfedezetük és sok volt a rasszista atrocitás is mind a munkahelyeken, mind az utcákon. Ezért mindig próbálták segíteni egymás lakhatását.
Mindezek mellett az utcán ki voltak téve a rasszista megnyilvánulásoknak. Nemcsak beszóltak nekik, de sokszor szó szerint vadászták őket. Láncokkal, botokkal és olykor késsel is rájuk támadtak. Egy idő után a fekete srácok rájöttek, hogy csak egymásra számíthattak, így ők is csoportokban kezdtek el az utcán járkálni, ha mentek valamerre, ezzel eléjét véve a megfélemlítésnek. Ha kellett, kiálltak egymásért, és ha kellett, visszaütöttek.
Delroy Williams, jamaicai énekes visszaemlékezésében is beszélt ezekről a gondokról. Szóba hozta, hogy volt mikor az egyik, feketék által látogatott szórakozóhelyet betámadták a Teddy boyok. A bevándorlók válaszul a helyi áruházból felvásárolták az összes bozótvágót, kést és baltát; teljesen kiürítve az üzletet. A tulaj persze egyből hívta a rendőröket, hogy zavargás készül és a végén a feketéket vették elő, nem pedig a Teddy boyokat. Szerencsére a Teddy boyok hamar eltűntek, és jöttek helyettük a modok, akik a bevándorlók zenéjének első számú fogyasztói lettek.
Sajnos, mára ezeket az embereket elfelejtették a világon. Pedig Ők voltak azok, akik a II. világháború után átverve tértek haza Angliából, majd miután újra kellett a segítő kéz, hogy újjáépítsék az anyaországot, szó nélkül mentek és tették, amit megköveteltek tőlük.
