A Pama Records egyike volt Anglia első kiadóinak, amelyiknek köszönhető, hogy a karib-szigeti muzsika megjelent az ókontinensen is. Az Island és Trojan hanghordozókon kívül a kor rocksteady, reggae kedvelői az ő kiadványaikat hallgathatták. Itt pedig álljon a velős történetük.
A PAMA Records története egy londoni kis irodában kezdődött Harrow kerületében a Peterborough út 16-ban, ahol a Palmer fivérek (Harry, Jeff és Carl) eredetileg soul muzsikát jelentettek meg, és a hanghordozó kiadáson kívül egy ingatlan céget is működtettek. Számos nagyszerű kiadványt említhetnénk a soul katalógusból, talán az egyik legütősebb ezek közül Barbara Perry „Say You Need Me” című felvétele 1970 – ből. A három testvér hamar nagyobb pénzügyi lehetőséget látott a jamaicai rocksteady angliai kiadásában, így már 1967-ben átnyergeltek erre a stílusra. Ekkor az európai szigetországban az Island és a Trojan kiadók utaztak még csak a jamaicai előadók meghonosításában, viszont ettől az évtől már komolyan számolniuk kellett új riválisukkal.
Harry számított a kiadó agytrösztjének és az ő feladata volt az eredeti jamaicai kiadványok licenc jogának megvétele. A korai években elsősorban Clancy Eccles és Alton Ellis tulajdonában lévő felvételeket szereztek meg, majd később vette fel a kapcsolatot Bunny Lee-vel és Lee Perry-vel. Fontos érdekesség, hogy az évek folyamán számos leányvállalatot hoznak létre, tehát ha az alábbi kiadókkal találkoztok: Pama Supreme, Supreme, Crab, Bullett, Gas, Nu Beat / New Beat (Laurel Aitken), Success (Rupie Edwards), Camel, Escort, Unity (Bunny Lee), vagy éppen Punch (Lee Perry) tulajdonképpen a háttérben mindig egy kiadó áll, még hozzá a PAMA.
Akkor mi értelme volt ezeket létrehozni, kérdezhetjük joggal?
Valószínű egyszerű gazdasági és PR okai lehettek. Így nem egy név nyomul a piacon, hanem több, illetve a könnyebb elszámolhatóság a képviselt jamaicai kiadók és előadók felé (zárójelben, hogy kinek a felvételeit jelentette meg azon a néven) szintén közrejátszhatott ebben.
Míg Harry a zene kiadási részével foglalkozott Carl gazdasági ügyeket vitte, Jeffrey pedig megalapította a London Apollo Klubot, egy alkalmas helyszínt az új tehetséges énekesek, feltörekvő zenekarok bemutatására.
Nézzük meg, kik is kezdték illetve kiknek a karrierje fonódott össze a PAMA nevével.
Először is talán a fiatal Junior English-t említhetnénk, aki megnyerte az első tehetségkutatójukat és első angliai felvétetelét is ők adják ki. Junior English egyébként 1964-ben települt át Jamaicából Angilába, és már szülőhazájában is jegyzett néhány felvételt Bunny Lee-nek köszönhetően, azonban az igazi hírnevét a PAMA-nak köszönheti, itt ismerkedett meg a szakma fortélyaival és számos zenész kapcsolatot is kiépített. 1973-ig több kislemezét is megjelentették: „Daniel”, „I Don’t Wanna To Die”, a sort azonban 1969 – ben a „Nobody Knows” című felvétele nyitotta meg, ami a PAMA leányvállalata neve alatt jelent meg a Crab kiadó gondozásában.
Egy másik fiatal zenész, akit elindítottak a karrier újtán Delroy Washington. Bár ő szólóban majd csak a roots korszakban ér el sikereket, és ekkor már nem a PAMA Records-nál. Delroy a PAMA lemezboltban dolgozott Harlesden-ben, és civil foglalkozása mellett a The Classics nevű formációban zenélt, énekelt. Ő egyébként a lemezboltban találkozott össze Bob Marley-vel a ’70-es évek elején (Bob ekkor Johnny Nash-el turnézott) és együtt dolgoztak a később világhírűvé vált előadó dalszöveg – író stílusán, hogy az európai közönség ízlésének is megfeleljenek szerzeményei. A barátság később más konkrét munkákat is eredményezett Washington számára, háttérvokálozott többek között a „Catch A Fire” albumon, sőt a ’70 – es évek közepéig a többi Wailers lemezen is felcsendül a hangja.
Egyértelműnek tűnik, ahogy egyre inkább elmélyülünk a PAMA Records történetében, hogy a kiadóra jellemző hangzás teljesen egyedivé vált, tulajdonképpen ügyesen keveredett benne a soul a reggae-vel, úttörő szerepet játszva az úgy nevezett „Lovers Rock” későbbi kialakulásában. Nagyon fontos tény, hogy míg az angol soul egyszerűen az amerikai dalok sima „koppintásaként” értelmezhető, addig a reggae előadók esetében szorosabb volt a kötelék az anyaországgal, hiszen – főleg a kezdeti időszakban – Jamaicából áttelepült énekesek voltak a legaktívabbak.
Ez a trend azonban pont a PAMA –nál változott meg először. Bár az igazi sztárok a jamaicai áttelepültek voltak (a legtöbb eladott példány természetesen Max Romeo „Wet Dream” című felvétele volt, ebből a rádió tilalom ellenére több mint 250000 darabot adtak el), azonban egyre több második, harmadik generációs már Angliában született tehetség tűnt fel. Több tényező vezetett ennek kialakulásához, az egyik, hogy számos elsőkörben titkoltan majd egyre inkább zenei szeretetüket felvállaló fehér fiatal hallgatta általában a rocksteady-t, korai reaggae-t, és így a PAMA kiadványokat is.
A felvételek egy része már nem Jamaicában készült, hanem Angliában, ez is hozzájárult, hogy a helyi fiatalok egyre inkább kivették részüket a zenéből. A PAMA története során két kiemelkedő helyi zenekart szerződtetett: a The Mohawks-ot, amelyet a billentyűs Alan Hawkshaw irányított és a huddersfield-i The Inner Mind-ot, akiknél az orgonista Ian Smith volt az agytröszt.
Ez utóbbi banda nem csak saját felvételeket készített, hanem olyan neveket is kísért mind koncerteken mind stúdióban, mint Laurel Aitken, Owen Grey, Alton Ellis és Winston Groovy. The Inner Mind játszott Anglia számos vidéki nagyvárosában is, és a korabeli sajtó „a földkerekség legjobb fehér reggae bandájának” nevezte őket.
Időközben, Derrick Morgan bemutatta sógorát Bunny Lee-t Palmeréknek, aki leszerződött a PAMA-val, hogy ők forgalmazzák Angliában kiadványait. Így lett Derrick Morgan a PAMA legnagyobb sztárja, egyik producere és dala a „Moon Hop” a brit slágerlistára is felkerült.
A skinhead klasszikus egész Európában nagy siker lett, és valószínűleg jobb helyezést is elérhetett volna a 48. –nál (brit slágerlista), amennyiben a Trojan nem adja ki a Symarip „Skinhead Moonstomp” felvételét. Úgy hírlik, hogy ennek a hátterében egy kis sértődöttség állt, ugyanis Bunny Lee Morgan „Seven Letters” című dalának forgalmazási jogait mind a két kiadónak eladta. Akárhogy is Derrick Morgan szemproblémái miatt aránylag hamar visszavonult ebben az időszakban az aktív muzsikálástól, majd csak a ska újraéledésével tér vissza, és néhány alkalommal még ma is lehet a színpadon látni.
Persze nem csak egy csörtére korlátozódott a kiadók közti rivalizálás, a PAMA által kiadott „Straighten Up” válogatás album sorozat egyértelműen a Trojan hasonló nevű „Tighten Up” címmel megjelenő kiadványaira értelmezhető reagálás, míg a „This Is Reggae” címválasztásában nagy hasonlóságot mutat az Atlantic kiadó „This Is Soul” sorozatára.
A teljes igazságot a PAMA Records hanyatlásának okairól nem nagyon lehet tudni, az biztos, hogy egybeesik időpontban a késő ’70-es évek korai ’80-as évek lemezeladási számainak csökkenésével. Talán még ennél is pontosabb úgy fogalmazni, hogy az addig Angliában lévő nagy három kiadó mellé számos kisebb cég is betársult, valamint a nagy kiadók elkezdtek érdeklődni a reggae iránt, mert jó befektetést láttak benne, így tulajdonképpen a piac még jobban széttagolódott. Egyes pletykák arról szólnak, hogy Harry egy amerikai út során rálelt Istenre és emiatt hagyta el a zeneipart, hogy életét hithű keresztényként folytassa.
Mielőtt végleg eltemetnénk a kiadót egy fontos adalék, akár happy endnek is beillik. 1978-ban Jet Star néven a Palmer fivérek létrehoznak egy céget, amely főleg ismét reggae zene forgalmazással foglalkozott és foglalkozik a mai napig. Saját kiadványokat is jelentettek meg Charm Records néven, főleg válogatás lemezeket. A legismertebb sorozatuk a „The Reggae Hits” címet viselte, és 1984 – ben indították útjára, később ők jelentették meg a „Just Ragga”, „Pure Lovers” válogatás sorozatokat, a ’90-es években pedig a korábban sikeres kiadványaikat újranyomták „Reggae Gold” és „Reggae Max” fedőnév alatt. 2008-ban a céget eladták a Phoenix Music International-nek.
Leave a Reply
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.