A következő cikk a ‘Scorcha! Skins, Suedes and Style from the Streets 1967-1973’ könyvben volt. A könyv a ’60-as és ’70-es évekből gyűjti össze a Skinhead és Suedesheads szubkultúra fontosabb elemeit, rengeteg képpel és visszaemlékezéssel megspékelve. Köszönet Sebőnek a lektorálásért!
Miután az 1966-os világbajnokságot Anglia megnyerte, és Bobby Moore az égbe emelte a serleget, a futball megítélése jelentősen megváltozott a szigetországban. A média fókuszába olyan új és elbűvölő fiatal játékosok kerültek, mint George Best, Rodney Marsh, Bobby Moore vagy Charlie George. Jól néztek ki, divatosan öltöztek és a korabeli popsztárokra sok mindenben hasonlítottak. Néhányan még saját ruházati márkával, butikokkal is rendelkeztek .
Abban az időben a tinédzserek fontos célpiacnak számítottak, a fiúk mellett már egyre több lány is figyelmet fordított a focira. De ne higgyük, hogy a lányok csak azért jártak ki a meccsekre, hogy a szempillájukat lebegtessék valamelyik focistának. Sok lány számított hírhedtnek, illetve sokuk hamarabb csatlakozott egy-egy balhéhoz, mint a férfiak. Voltak, akik a barátjuknak segítettek elrejteni a fegyvereket.
1975-ben az amerikai szoftpornó magazin, az Oui írt cikket “Vér a lelátón” címmel, melyben a brit focihuliganizmus történetét mutatta be. A cikkben két Manchester United szurkoló is beszélt a lányokról, akiket nem motoztak át a kapuknál, így mindig be tudták vinni a táskájukban a késeket, pengéket vagy más fegyvereket. De a ruhájuk alatt a vascsövet is simán becsempészték a meccsekre, mivel a biztonságiak őket kevésbé motozták át.
A fiatalok számára külön hely volt olykor a lelátón, ezt úgy hívták, hogy “Youngsters Ends“. A stadion ezen része megtelt vibrálással, hangoskodással és érezni lehetett a túláradó tesztoszteront.
“1967-ben magasabb voltam, mint a korombeliek és a 2-3 évvel idősebb haverjaimmal jártam el kirúgni a hámból. Ezek a srácok ugyanabba a suliba jártak és ők is ugyanúgy a Chelsae keménymagjához tartoztak. Még ebben az évben az Angol ligában az elődöntőt a Leeds ellen játszottuk a Villa Parkban, a buszt a helyi üdítőgyár, a Schweppes fizette.
Az idősebb arcok kopott fekete orrbetetés Tuf bakancsot és felhajtott szárú farmert viseltek. ” – mesélte Clive Knight
Az egyik legvonzóbb a meccsjárásban az esély volt, hogy a lelátón lehettek valakik. Sokan egész héten gályáztak egy szar munkahelyen, a főnökük beléjük törölte a lábát, de a szombat eljövetelével mindenki mássá alakulhatott. A lelátón a cimborák mellett minden megváltozott. Kiöltözhettek, kiabálhattak és verekedhettek az ellenfél szurkolóival. Királyok lehettek azon a napon. A nagymenők. Viszont hierarchiába szerveződtek, a legkeményebbek lettek a vezetők.
A késő hatvanas években illetve a hetvenesek évek elején a lelátókon a keménymagnak a gyülekezőpontja az úgynevezett „End” lett. Ide sereglett az összes helyi brigád, banda és társaság. Az End-ek nem csak az utcai divat bemutatótereként funkcionáltak, hanem a helyi szurkolók várait is jelentették, amit minden áron meg kellett védeni. Így itt az erőszak úgy terjedt, mint a pestis.
A kapu mögötti rész (az End) jelentette a keménymag helyét, mert itt hiányoztak az ülések. Csak a nyílt állórészt védte korlát. Mindegyik Endhez tartozott egy saját sereg, amelyek úgy nevezett szurkolói házakba, negyedekbe azaz bandákba szerveződtek. Az Arsenalhoz tartozott a Kington és az Angel Mob, akik a North Bank End-et alkották. A Manchester Unitedé volt a Stretford End, a Chelsea-é pedig a Shed. Harehills Boys és a Seacroft Boys alkották a Leeds United End-jét. Míg a West Hamben ott volt az Ilford, a Barking vagy a nem egyszerű srácokból álló Mile End Mob.
Mindegyik End-nél kitűntek különleges karakterek, akikre vezetőként néztek fel. Az Arsenalnál említhetjük Johnny Hoy-t a focista Charles George barátját A meccs előtt a haverokkal a stadionnal szemben a Long Bar of the Gunner kocsmában találkoztak, hogy átbeszéljék a meccsnap menetét. Hoy további hírnévre tett szert, mikor a Time Out magazin 1972. áprilisi számában is rivaldafénybe került. 1974-ben már a Clock End adta az Arsenal huligánjait.
Akkoriban az Arsenal szurkolóit indulójukról ismerték fel, amire rázendítettek ahogy kiléptek a vonatból: „Arsenal boys, we are here, shag your women and drink your beer, la la la la la la la. Arsenal! Arsenal! Arsenal” .
A Time Out egy 1972-es cikkében megneveztek további vezéreket, akik a londoni huligán csoportokat vezették. A West Ham Endjének nem volt saját vezére, viszont az azt alkotó Ilfrodot Johnny Williams és Rollo, amíg a Barkingot a Coopers testvérek vezették.
A tottemhames Park Lane fővezérei Frankie Parish és Sammy Skyves voltak. Frankie Parish a maga 167 centijével igazi dinamóként működött, nevét mindenki ismerte. Sammy pedig egy fekete létére bakancsban és nadrágtartóban mutatta meg az ellenfél szurkolói számára, hogy mennyire szereti őket. Ők vezették a The Yids Army-t, akik nevükkel ellenétben nem voltak zsidók, viszont annál több antiszemita jelzőt használtak a lelátón. A helyi keménymagot eleinte erőteljes skinhead mag jellemezte. Páran úgy vélik, hogy ez az End vitte át a lelátói aggressziót a szigetországból Európába.
A Chelsea részéről a már említett cikk H.J. Greenawayt és Ecclest nevezte meg. Micky Greenaway volt a kápó. Ő vezényelte az énekeket és a kántálásokat. Az ő nevéhez köthető a „Zigger, Zagger” dal is, melyre a tömeg az „Oi! Oi! Oi!” -jal válaszolt. Sokan relatíve ártatlannak vélték az agresszív szurkolók közt. 1969-ben még csak betöltötte a 24 életévét. A fiatal srácok vezetését Danny ’Eccles’ Harkinsra hagyta, akit abban az időben a Chelsea Shed Skinheads vezéralakjaként ismertek. Szerepelt a Man Alive TV műsorban egy Newcastle elleni idegenbeli meccsen, és az ő nevét festették fel a Chelsea stadion körüli falakra. A Chelsea End legnagyobb ellenfelének a liverpooli Kop End számított. A Chelsea Shedről bőven tudtok még olvasni itt.
Létezik egy szám, ami biztosan a Chelseahez köthető. Ez nem más mint a Harry J. & The Allstars ’Liquidator’ felvétele, amely az egész focipályát beharsogta. A Shed az egyik legkiemeltebb részénél tapsolni kezdett és örült mód kiabálta, hogy „Chelsea”.
A West Ham szurkolói mindig a North Banken, az északi szárnyban foglaltak helyet, a keletit a vendégszurkolóknak osztották ki. Ahogy énekeltek, közben a bakancsukat erősen a North Bank oldalfalához rugdosták. Ez még jobban kiemelte a bandák énekét. Azért a keleti szárnyban, amelyet Chicken Run-ként ismertek, álldogálókat sem kellett félteni, ha éneklésre került sor. A lelátón olyan rigmusokat és dalokat adtak elő, mint a „Knees Up Mother Brown” , a „We Are The Mighty West Ham” vagy a legtöbbet énekelt „I’m Forever Blowing Bubbles”. Utóbbit más csoportok is énekelték, persze átszabva a saját csapatukra.
1967-ben a West Ham látta vendégül a Manchester Unitedot az Upton Parkban. A Manchester szurkolói bejutottak a North Bankre. Ezt a közel 500 fős westhames tábor nem nézte jó szemmel üvegekkel és pénzérmékkel visszaszerezték a helyüket. A meccset a Manchester nyerte 6-1-re. Viszont a balhé a meccs után a stadionon kívül is folytatódott.
A következő szezonra a leckét mindenki megtanulta. A rendőrség jobb védőkorlátot emelt a North Bankre. A beléptetésnél elvették mindenkitől a drapikat, zászlókat és a séta pálcákat. A stadion büféiben csak papírpohárban adták ki a sört. Ezeket a szabályozásokat aztán a többi csapat is lassan bevezette.
A hetvenes évekre a futballhuliganizmus a közbeszédben már ugyan olyan problémának számított, mint az IRA.
