Következő cikkünkben a jamaicai zeneipar talán legnagyobb kulcsfiguráját mutatjuk be. Ő volt Duke Reid, a Trójai. Legendás sound systemével, majd lemezkiadójával segítette a honi zeneipar fejlődését. Ott van minden nagyobb slágernél, illetve hamar tett róla, hogy egy-egy szám ne legyen sláger. Mindenki szerette, amit csinált. Mert tudták a népek, hogy abból csak jól sülhet ki.
Arthur ’Duke’ Reid a jamaicai Portlandban született, 1915. július 21-én. Fiatalkorát az utcán töltötte, gyakran került verekedésbe. Ezért is különös, hogy először a kingstoni rendőrséghez csatlakozott, majd nyugdíjazása előtt 10 évet még a hadseregnél is leszolgált. Leszerelését követően kezdett el besegíteni a felesége, Lucille által üzemeltett vegyesboltba. A bolt a Pink Lane és a Beeston Street sarkán volt. A bejáratnál ült, ahol zenét hallgatott és ezzel próbálta beljebb csalogatni a vásárlókat. Ennek a „sound systemnek” hamar híre kelt Kingston utcáin és később kisebb esteket is sikerült összehoznia, olyan neves helyeken, mint a Chocomo Lawn vagy a Forrester’s Hall. Ezek a dolgok ösztökélték arra, hogy pénzt áldozzon jobb hangrendszerekre, és nem sokkal később már hivatalosan is megszervezte az első buliját a Drummond Street-en.
A vásárlók Duke-ot egy igazán rejtélyes karakternek tartották, aki lágyan, de határozottan beszélt. Az összes ujján gyűrűt hordott és mindig a keze ügyében volt egy .45-ös vagy egy .22 kaliberű fegyver. Sokak szerint a rideg viselkedése egy lényében kedves és nagylelkű természetet rejtett, de magától értetődött, hogy csakis a családjához és a közeli barátokhoz.
1956-ban beindult a Duke Reid – The Trojan névre keresztelt sound systeme. A nevet a brit gyártmányú furgonjától kölcsönözte, amivel a berendezéseit hordozta estéről estére. Egyre jobban befutott és maga mögött tudhatta Tom ‘The Great Sebastian‘ Wong-ot, aki a környék nagymenőjének számított akkoriban, de kiütötte Clement Dodd Downbeat rendszerét is. Dominanciáját kellően megünnepelte, amikor a Kingston belvárosi Success Clubban megkoronázták mint a “Sound systemek és a Blues Király’-át. Ezt az elismerést még kétszer tudhatta magáénak.
Az ötvenes évek végére Amerikában egyre jobban visszaesett a kereslet az R&B lemezekre, így a jamaicai soundoknak el kellett kezdniük maguknak kitermelni az új zenéket, amivel a közönséget meg tudták fogni. Így lettek a kor sound system vezetői az első lemezproducerek. Duke is kibérelt egy jól felszerelt stúdiót egy kis rádióállomástól és neki látott a munkának. Első felvételét Lord Powerrel, egy helyi mento énekessel készítette el közösen. Ez a lemez az igen rövid életű Trojan kiadón keresztül látott napvilágot. Továbbá, a második sound system operátor lett (itt megelőzte a legnagyobb riválisa, Tom Wong), akinek lehetősége jutott 15 perces műsort adni a Radio Jamaicaban. Ez volt a Treasure Isle Time, ahol a legfrissebb amerikai R&B és jamaicai zenéket mutatta be. A műsor főcím zenéjét a Tab Smith – My Mother’s Eyes-a adta.
Egyre jobban és elszántabban dolgozott lemezproducerként. Megannyi slágergyanús kislemezt vett fel olyan előadókkal, mint Derrick Morgan, Derrick Harriott, Laurel Aitken, Chuck & Dobby vagy Eroc ’Monty’ Morris. A sikerének kulcsa a határozottsága volt. Tudta, mire vágyott a közönsége, így biztos volt a dolgában is.
Ebben a korai szakaszban alig volt érezhető a különbség az államokbeli és a szigetországi játékstílusban. De az idő múlásával érezhetővé vált a különbség a zene gerincében. Egyre jobban előkerült a háttérből a zongora és a gitár játéka. Ezt kezdték el ’Jamaicai Boogie’-nak, ’Shuffle Blues’-nak vagy ’Blues Beat’-nek nevezni. Aztán a hatvanas években ez a zenei evolúció létrehozta a ’Ska’-t, amit a legjobban kötünk ma Jamaicához.
A zeneipar folyamatosan fejlődött, viszont Duke észrevette, hogy nem igazán úgy mennek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Az összes megtakarítását az építőiparba fektette, de hamar csőd közelébe került, amikor elbukott egy szerződést a kingstoni Norman Manely reptér fejlesztésével kapcsolatban. Belebukta az összes vagyonát, beleértve a féltett sound systemét is. Ennek ellenére Duke összeszedett volt. Megfogadta, hogy visszaszerzi méltó helyét a gyorsan növekvő zeneiparban. 1962-ben jelzáloghitelt vett fel a családi házukra, hogy visszavásárolja a régi italboltjuk épületét. Egy időben az épület széles körben keresett volt; sokkal inkább a zenei kötődés, mint a palackozott italok miatt.
1964-ben már szilárdan az erősen növekvő jamaica zeneipar meghatározó nevévé vált. Létrehozta a Treasure Isle-t, ami a ska-éra megnagyobb slágereit ontotta ki magából. A Treasure Isle-on keresztül vált ismertté a The Skatalites, amiben a korszak legkiválóbb zenészei működtek közre. 18 dicsőséges hónapon keresztül a banda uralta a hazai zenei színteret, mindenhol jegyezték a nevüket. Aztán 1965-ben a szerencse megtört. Don Drummondot, a zenekar trombitását letartóztatták, majd el is ítélték. A vád szerint megölte akkori barátnőjét, Margarita Mahfoodot. Drummond régóta mentális zavarral küzdött, ezért életének utolsó 4 évét a Bellvue Sanatoriumban töltötte, és ott is halt meg 1969-ben. A zenekar 8 hónappal Drummond ítélete után nem tudott a kulcsfigurája nélkül életben maradni és feloszlatta magát, illetve két meghatározó együttessé alakult át. Az egyik volt a Roland Alphonso’s Soul Brothers a másik a Tommy McCook’s Supersonics.
1966 első hónapjainban még tartolt a ska. A legkedveltebb műfaj volt. Aztán jött a forró nyár és ska zene napjai meg lettek számlálva. Egy új stílus kiszorította a táncterekről, ez volt a rocksteady. A bukása egybe esett a Treasure Isle Studio megnyitásával, amely egy kompakt létesítmény, melyet a producer italboltja felett rendeztek be. A hangmérnök poszton a Federaltól átcsalt Byron Smith dolgozott.
De persze nem csak a The Skatalites szerződött le Reidhez. Olyan neves eladók is a kiadónak dolgoztak, mint Justin Hinds & The Dominoes, Stranger Cole, Eric ‘Monty’ Morris és Owen & Leon Silveras, plusz ugyanazon eladók más-más név alatt.
„Jónak kellett lenned, ha esélyt kaptál egy meghallgatásra Duke Reidnél. Ha pékként odamentél, hogy megmutasd neki mit tudsz, de neki nem tetszett, amit hallott, egyszerűen annyit mondott, hogy menj vissza kenyeret sütni. És igaz az is, hogyha nem tetszett neki az előadásod háttérzenével, akkor lőtt egyet a pisztolyával, a zenekar pedig megriadt. Ezért voltak jók a zenéi” – emlékezett vissza Reidről Derrick Morgan.
1967 tavaszán, Duke lemezeladásai felpörögtek, volt kereslet a lemeze iránt és a piacon is mindig friss zenével szolgált. Ez sarkallta arra, hogy felélessze azt a kiadót, amely beindította a produceri karrierjét, a Trojan-t. Itt már a rocksteady éra nevei is felsorakoztak nála. Alton Ellis, a The Paragons, Phyllis Dillon, a The Techniques. The Melodians, a The Jamaicans, Ken Parker & The Three Tops.
De mint tudjuk, a rocksteady korszak nem tartott sokáig. 1968 végére a műfajnak beáldozott. Felváltotta a reggae hangzás. Robbant a bomba, de Reid nem riadt vissza most sem. A Treasure Isle sikeresen vette fel a lépést a stílus fejlődésével. A lemezeladások az egekbe szöktek ezekben az időkben, rengetegen vásárolták a kiadványaikat. Ezt követően 1969 vége felé döntő szerephez jutott egy újabb zenei fejlődésben, a DJ-knek való felvételben. A relatíve ismeretlen toasting tehetségek bevonásával, mint Ewart Beckford (aka U Roy), Reid közreműködött számos földrepesztő kislemez megszületésében, amely a DJ kultúra robbanását váltotta ki. Olyan effektek fűződnek a nevéhez, amelyek máig meghatározóak a globális zenei piacon.
Az évtized végére Duke nemcsak hazájában, hanem Angliában is ismertté vált. Olyan kiadókkal dolgozhatott együtt, mint az Island vagy a Melodisc.
A hetvenes évekre Reid egyre elégedetlenebb lett a lemeziparrral. Nem szerette volna kivenni a részét az egyre jobban előtérbe kerülő roots és dub műfajokban. Közre játszhatott az is, hogy az évtized közepén az egészsége megromlott. Egy angliai kivizsgálás alkalmával rákot állapítottak meg nála. Kitartóan küzdött betegségével, de nem sikerült legyőznie azt. 1976. szeptember 26-án a kingstoni Saint Joseph Kórházban elhunyt, 61 évesen. Testét később a portlandi Black Rockban helyezték végső nyugalomba.
2007-ben Duke-ot poszthumusz kitüntették Order Of Distinction díjjal azért, mert segítette a jamaicai zenekultúra fejlődését. Kevés ember lehetett méltóbb erre a kitüntetésre.
