Dalszövegek
Noha, a mento zenekarokat quartetteknek és instrumentálsoknak írták le, nagyon sok mento számban énekeltek. A szövegek általában viccesek voltak. Foglalkoztak általános gondokkal, kicsivel és naggyal, a jamaicaiak mindennapjával. Pár dal magáról a szigetről szólt. Egyes szövegek jamaicai ételekről és receptekről szóltak – csak egy mód, ahogy a mento adott egy szeletet az 1950-es évek jamaica életéből. (Számos szám szólt a gyümölcsökről, ez már maga egy alműfajt teremthetne). Népszerű téma volt a próbálkozások és megpróbáltatások, ahogy a szigetországiak Angliába próbáltak kivándorolni. Azért voltak komoly és borongós felvételek, de általában a számokat a boldogság és a pozitív életszemlelét jellemezte.
A dalok sok esetben humorosak voltak, néha pedig kifejezetten kettértelmű szemérmetlen hangvételű szöveggel rendelkeztek. Ezek a szerzemények osztatlan sikert arattak mind a helyiek, mind pedig a turisták körében. Ezen számok tömkelege szolgált alapjául a későbbi reggae zene kifejezetten laza dalszövegeinek. Bár mai szemmel nézve a mentó pajkossága messzemenőleg enyhe egy-két kortárs szerzeményhez képest, mégis ezeknek a felvételeknek a hírneve vezetett ahhoz, hogy félő volt, hogy a jamaicai kormány elkezdi betiltani az eredeti „calypso” számokat! A legkorábbi szövegirói tradíciók alapján a dalok napi trendekről és pletykákról szóltak a mentóban, a jamaicai népdalok feldolgozása mellett. Kevés tradicionális mentót lehetne szerelmi dalként jellemezni és az előadóknak az önamgasztalás sem volt asztala ebben a stílusban. Két szerző tűnik ki igazán: Count Lasher és Everard Williams, akik egy rakat klasszikusnak írták a szövegét.
A dalok többsége jamaicai eredetű volt, de nagyon sok trinidadi calypso dalt is tartalmazott a mentó repertoárja. Például a „Hold ’em Joe”-t elsőként Lord Executioner vette fel az 1910-es években. Annak ellenére, hogy nagyon sok dal érte el a jamaicai partokat, a calypso rögtönző szövegimprovizáló előadásmódja nem jutott el a túlvégről Jamaicába. Sok mentó dal a szigetországba érkező turistáka célozta meg, melyre jó példa a „Take Her To Jamaica (Where The Rum Comes From)” című szerzemény.
Vokál
A több vokál rögzítése azonos zenei alapra a reggae sajátotssága. De igazság szerint ez már a mentónál megjelent, és abszolút nem volt szokatlan Már a mentónál megjelent az a szokás (ami igazság szerint reggae sajátossaága) miszerint egy zenei alapra több dalszöveget is rögzíttek különböző előadók . Régi népi és mentó melódiák szinte teljesen új szövegeket kaptak. A szöveg tartalma és a vokálstílus különböző, de a zene teljes mértékben megegyező. Lentebb hallhattok két Lord Composer anyagot, hallgassátok meg és vonjátok le a következetéseket. (Gal a Gully; Matilda és a Hill and Gully Ride, Mandeville Road). Ahogy a reggaenél megszokhattuk ez a gyakorlat abszolút nem befolyásolja dalok élvezeti faktorát ( najó, általában).
A mento vokalisták sokféle éneklési stílust és hajlítás alkalmaztak,de leggyakrabban a jellegzetes orrhangon, és a rurális térségekben jellemző hangképzést alkalmazták, amivel a mento énekesek rendelkeztek. Ez a hangzás jellegzetes erős visszhangokkal, ami az afrikai örökségből származik. Itt említenénk Harold Richardson-t, akinek az intonációja jól mutatja ezt a jellegzetes hangzást (Don’t Fence Her In, Glamour Gal), aztán nem mehetünk el szó nélkül Alert Bedasse mellett sem, aki a Chin’s Calypso Sextet-ben vokálozott olyan dalokban, mint az Adam and Eve vagy a Not Me Again. Talán a mentot említve a legtöbb embernek ez a hang jut eszébe (a dalokban hallható még a jellegzetes bambusz szaxofon és sok más mentónál is mentóbb hangszer). Kevés reggae énekes rendelkezik ezekhez hasonló hanggal (kivéve talán Stanley Beckford-ot, aki nagyon sokat merített a mentoból), soha nem érték el ezt a színvonalat.
Fesztiválok és előadók
A mento mindenhol ott volt Jamaicában, élőben és felvételről, vidéken és a városban, a belvárosban és a peremterületeken, a munkában, a táncparketten, temetéseken, burlesque műsorokban, turista szálásokon, plusz attrakcióként a mozikban, bárokban, a repülőtéren, a piacokon, a night clubokban és a fesztiválokon. Gyakorlatilag mindenhol ottvoltak a mento zenekarok, ahol a tömegek (tömeget értsd 2-nél több fős társaság…). Persze a fesztiválok és versenyek voltak azok az események, ahol a legtehetségesebbek tömörültek.
1953-ban a Ward Theatre-ben kapott helyet a First Annual All-Island Calypso Band Contest, ahol 13 banda versengett. Az első helyet Lord Power, a másodikat pedig Lord Messam kapta. A harmadik helyet megosztva Lord Food and His Firehouse Four és Clyde Hoyte and his Subeams nyerte. Sugar Belly nyert vígaszdíjat az ellentmondásos bírálás miatt. Power rekedtes produkciója sok dícséretet kapott, Messam előadása konszolidáltabb volt, mert ő jobbjára a turisták ízlését próbálta kiszolgálni. Hoyte előadása a nightclubokba kalauzolta el a hallgatóságot, míg Lord Food (Lord Foodoos?) a Mother Love-ot adta elő.
(részlet az 1953-as Kingston Gleaner-ből)
1955-ben újfent a Ward Theatre szolgált helyszínéül egy másik eseménynek (Calypso Pepper Pot Show), ahol olyan nevek fordultak meg, mint Silver Seas, Lord Lebby, Lord Messam, Count Lasheer, trinidadi calypso zenészek, az Eric Deans and His Orchestra nevű Jamaicai jazz zenekar és még sokan mások, köztük Lord Tanamo-val és Sir Horace-szal. A zsűri tagjai Louise Bennet, Mapletoft Poulle és Stanley Motta voltak. A győztes pedig Silver Seas lett a Chinese Cricket című dalával. A második helyezett Count Barry és Lord Lebby duója lett. A harmadik helyet Count Lasher zsebelte be a History of Jamaica és a Calypso Cha Cha című dalával. Lord Messam nyerte a legjobb kosztümért járó díjat és az If You’re Not White, You’re Considered Black című dalt adta elő.
Nagyon kevés női mento előadóról beszélhetünk. A mento aranykora idejéről olyan előadókat említhetünk, mint Louise Lamb és Louise Bennett, aki eredetileg jamaicai folk énekes volt, de felvett pár utcai mento anyagot. A mento középső periódusában volt egy single egy hölgytől Girl Wonder-től. Keressétek fel a The Wailers and Mento oldalt, ha jobban meg akarjátok ismerni munkásságát.
Mento a világ körül
A késői 50-es évekban a calypso őrület meghódította az Atlanti Óceán mindkét oldalát, Harry Belafonte képbe kerülésével. De a legtöbb Belafonte calypso dal igazából mento és jamaicai folk volt. Ez segített a legtöbb mento előadónak globális népszerűségre szert tenni. A London Records kiadott egy mento válogatást, a Jamaicai M.R.S. kiadótól. Lord Flea megjelent amerikai TV műsorokban és két hollywoodi filmben is, valamint két albumát is kiadta a Capitol. Más bandák, mint például a The Silver Seas Calypso Band több amerikai filmben is szerepeltek. Lord Foodoos az Electra Recordsnál adott ki felvételeket. A calypso őrület az 1960-as évek elején véget ért és ezzel a mento is eltűnt a nemzetközi színtérről.
Az aranykor vége
A mento aranykora akkor ért véget, amikor az amerikai R&B berobbant Jamaicába. Sokkal modernebb, urbánusabb és táncolhatóbb dallamai miatt a mento helyébe lépett, és az ország kedvenc zenéjévé vált. Ennek ellenére továbbra is játszottak és vettek fel mentot. Amikor az R&B-nek leáldozott, szemfüles Jamaicai producerek megérezték, hogy a sziget újra készen áll a jamaicai zenére. A mento elemeit kombinálva az R&B-vel megkaptuk a pre-ska éra dalait, mint Prince Buster Oh Carolina-ja. Coxsone Dodd összehozta Jamaica legtehetségesebb jazz zenészeit és a SKA diadalmasan berobbant a köztudatba. Az új jamaicai zene szinte egyidőben született meg Jamaica függetlenségével (1962), mindezzel egyidőben a mentonak végleg leáldozott.
A cikk hamarosan folytatódni fog!
