Akit úgy ismerünk Bob Marley 3. rész

Mint azt előző részeinkben láthattuk, a Wailers Jamaica egyik legismertebb fiú csapatává vált a szigetországban. Miután hazájuk számos ismert vagy éppen feltörekvő producerével dolgoztak, és ez nem hozta meg számukra a várva várt áttörést, Bob megpróbált nemzetközi szerződésekhez jutni. Egy rövid, ám sikertelen epizód után a CBS-el Londonban találkozott egy ifjú, angol producerrel Chris Blackwell-lel.

Az Island szerződés és a következmények: Bob Marley & The Wailers

Chris Blackwell a megfelelő ember volt a megfelelő időben és helyen. Ő a következőképpen emlékezik vissza arra, hogy találkozott a Wailers-szel: “Aztán egy hétre rá, hogy Jimmy (Cliff) elment, valaki felhívott s elmondta, hogy Bob Marley itt van a városban. Ekkor épp Londonban tartózkodtak, Peter Toshsal, Bunny Livingstonnal. Érdekelne-e a dolog? Ó, hogyne, nagyon is, feleltem. Emlékszem, mikor besétáltak a stúdióba, olyan igazi karakterek voltak, amilyet Jimmy játszott a filmben (The Harder They Come). Nemcsak Bob, hanem Bunny és Peter is olyan karizmatikusak voltak. Aztán megkötöttük a szerződést és minden bizalmamat élvezték. Néhány hétre rá, már feljátszották az alapdalokat, amelyek a Catch A Fire albumon jöttek ki”.

Blackwell 8000 fontot adott a Wailersnek a mastertape elkészítésére, ez a pénz elegendő volt a munkához és biztonságban tudhatták a Tuff Gong kiadójukat is, ezen kívül élvezték Blackwell támogatását, hogy Jamaicában a saját cégüknél adják ki lemezeiket. Azonban Chris Blackwell sok szempontból máshogy látta az üzletet, mint a Wailers. Ő egy igazi “a fehér középosztálynak” eladható jamaicai reggae albumot akart rock imázzsal! Az együttes visszatért Jamaicába és teljes erővel a munkába vetették magukat. Idejük nagy részét Harry J. stúdiójában töltötték 1972 első hónapjaiban,  számos felvételt készítettek az új albumra. Ezek között szerepelt néhány már az előbbi korszakban felvett dal átdolgozása, pl.: Marley “Concrete Jungle”-je és a “Midnight Ravers”, vagy éppen Peter Tosh “Stop That Train”-je. A Wailers szintén újravágta Bob “Stir It Up” c. dalát, amelyet egy évvel ezelőtt Johnny Nash albumára írt Bob.

Késő tavasszal a mastertape-ek készen voltak és Bob Marley személyesen repült Londonba, hogy megmutassa Chris Blackwellnek a kész anyagot. Ironikus, hogy mikor megérkezett Johnny Nash “Stir It Up” verziója a 14. helyet foglalta el az angol slágerlistán. Azonban a szintén akkor felvett Wailers “Reggae On Broadway” – t a gyenge promóciónak köszönhetően nem jegyezték sehol sem. Az Island Basing utcai stúdiójában Chris Blackwell átmixelte a már kész tapeket, az amerikai gitáros Wayne Perkins és Rabbit Bundrick segítségével néhol finomítást hajtott végre. Mielőtt azonban meg akarta jelentetni az albumot, Blackwellnek még tisztázni kellett a Wailers szerződését. A CBS jogi osztálya megküldte Blackwellnek a teljes helyzet elemzését, miszerint a jogok tulajdonosa Sims Cayman Music-ja. Bob személyesen találkozott Sims-szel, megbeszélni, hogy a producer milyen feltételek mellett hajlandó megválni a Wailerstől.

Mivel Sims tudta, hogy a CBS nem hajlandó új Wailers anyagot megjelentetni, előállt feltételeivel, miszerint az Island 5000 fontért megveheti a még érvényes szerződést és Blackwell állja a CBS-szel kapcsolatos költségek felmerülését. Ezenkívül Sims az első hat Wailers album bevételének a két százalékát kérte. Blackwell minden alku nélkül belement az üzletbe, így elhárult minden akadály az első Island Wailers album megjelenése elől.

Azonban történt egy óriási változás az együttes nevében: Bob Marley & The Wailers lett. Chris Blackwell ezt azzal magyarázta, hogy az európai és főleg az amerikai piacra a rock imázzsal jobban be lehet törni. Ugyanis Blackwell  nem az afro-amerikai vásárlókat próbálta megnyerni – azok szerinte túlságosan el vannak foglalva a soul és funk csapataikkal és nem igazán érdekli őket a jamaicai reggae. Annál inkább a fehér középosztályra koncentrált, amely a hippi mozgalomban látta az új kulturális forradalmat és ezzel a világképpel a jamaicai rasta hit  jól összefért. Így a fő célközönség  a fehér rocklemezeket vásárló emberek jelentették.

A Catch A Fire album turnéja Angliában sikeres, azonban a Wailersben elkezdődtek az elégedetlenségek. Először Bunny jelentette be a koncertsorozat végeztével, hogy részéről rendben van a további stúdiómunka és jamaicai turné, azonban soha többé nem hajlandó Jamaicán kívül fellépni. Mivel az amerikai turné közel volt, Bobnak és Peternek nem sok ideje maradt a gondolkodásra, Joe Higgs-et kérték fel Bunny ének részeinek helyettesítésére; és egy fehér amerikai harmonikást is felkértek akit Bob még Amerikában ismert meg az Island kiadón keresztül. Az amerikai turné leginkább klubokban zajlott, július elején kezdődött és magában foglalta az összes nagyvárost: Boston, New York (ahová Marley édesanyja és családja is eljöttek), Florida városai és végül Kalifornia.

A záróbulit San Francisco -ban tartották és a csapat innen utazott haza. Visszatérve Jamaicába 1973 közepétől kezdve a csapat a nagy 56 Hope Road-on található rezidencián lakott, nem messze a mindenkori miniszterelnöki palotától. A házat Chris Blackwell vásárolta és a Wailers teljesen szabadon használhatta a rezidencia összes termét és szabadidős lehetőségeit. A Wailers tulajdonképpen hamar jamaicai főhadiszállássá tette az ingatlant.

A második Island album megjelenése előtt Bob Marleyék ismét Amerikába utaztak, hogy elkísérjék turnéjára a Sly & Family Stone nevű együttest (Amerika legismertebb afro bandája ekkor). Azonban bizonyos nézeteltérések miatt (állítólag többen voltak kíváncsiak a Wailersre, mint rájuk) az együttes megvált a jamaicai csapattól, akik ismét magukra maradtak, azonban ezúttal felismerve a lehetőséget egy San Francisco-i rádió állomás adásában adtak élő koncertet (teljesen zseniális ötlet volt, mivel az állomás az USA egyik leghallgatottabbja volt).

November közepén megjelent a Burnin’ album, amely jól összefogta a Wailers eddigi, a reggae korszakban alkotott munkáját. Ismét újabb remixeket is tartalmazott a lemez a korábbi számokból, úgy mint “Small Axe”, “Duppy Conqueror”, de az újak is nagyon jó fogadtatásra találtak, többek között Bunny Wailer “Hallelujah Time”-ja vagy pedig Tosh “Get Up Stand Up”-ját említhetjük. Ez utóbbi a szintén ezen az albumon szereplő “I Shot The Sheriff”-fel együtt a következő koncertek tartós sikere lesz. Az LP éppen csak megérkezett az angliai boltokba mikor a Wailers elkezdte újabb lemezbemutató koncertjét.

Mivel Joe Higgs-nek is elege lett a turnék kényelmetlen velejáróiból, ezért csak öt tagú együttes utazott Angliába, ahol a nyitókoncert Nottinghamben zajlott, a meglehetősen zord brit időjárási viszonyok között. Peter Tosh a turné befejezte előtt 11 nappal valamin összekülönbözött Marley-val és hirtelen elhagyta a bandát, ugyanígy tett Wire Lindo is, aki az USA-ba távozott és ott a Taj Mahal nevű együttesnél folytatta karrierjét. Furcsa módon a távozások nem okoztak nagy fennakadást a koncertsorozat hátralévő részében, de ettől a pillanattól lehet beszélni arról, hogy a Wailers egy korszaka véget ért, mivel a régi felállásban – Bob Marley, Bunny Livingston, Peter Tosh – új albumot már nem adnak ki és nagy nemzetközi koncerten sem állnak a színpadra.

Azonban még 1974 májusában Jamaicában Marvin Gaye elő zenekaraként fellép az ismert Wailers, amikor is Jamaica meggyőződhetett arról, hogy ez már nem a régen létező rude-boy banda, hanem inkább egy igazi “rock-jelenség” és már Bob Marley az együttes vezetője. Itt találkozott Bob Marley egy Don Taylor nevezetű úriemberrel, aki egy beszélgetés alkalmával felvázolta Marley-nak, hogy ő a megfelelő ember a csapat menedzseri tevékenységének ellátására, Bobnak tetszett a beszéd amelyet tartott így Don Taylor megkapta az állást.

A reggae első világsztárja: Bob Marley

Az 1974-es év nagy része az új számok készítésével telt el, illetve az új formáció felépítésével. A Wailers magja ezúttal Bob Marley volt, Carlie és Family Man Barrett,  az új számok nagy részét ebben a felállásban vették fel, mik voltak ezek az új dalok? “Talkin’ Blues”, “Knotty Dread”, “Road Block” (amelyeket egyébként átkeresztelnek később). Rajtuk kívül egyes helyeken Lee Jaffe játszott harmonikán és egy tinédzser stúdiózenész (Bernard Harvey) adta billentyűs tudása javát, ahol erre szükség volt. A háttéréneket nem más, mint Bob felesége és barátnői alkották: Rita Marley, Judy Mowatt, Marcia Griffiths, ahogy később ismertté váltak az I-Threes. Peter Tosh nélkül azonban nem volt szólógitáros, amit Bob Marley nem vett komolyan, mivel tudta, hogy az újramixelésnél egy stúdiózenésszel lehet helyettesíteni ezt a szerepet.

 

A “Road Block” egy haragos bemutatása volt a jamaicai államszerveknek (s az állapotoknak), egy Bob Marley-val megesett rendőrségi incidensen alapult. Jamaicában mivel ekkor jellegzetesek voltak az utcai csatározások, a rendőrség útlezárásokat (blokádokat) állított fel, ahol az autókat és a sofőröket átkutathatták. A dal eredetileg speciálisan csak Jamaicában jelent meg kislemezként a Tuff Gongnál. Gyorsan nagy sláger lett és az emberek vásárolták, azonban a rádió megtagadta a sugárzását. Bob ekkor magához ragadta a dolgok szervezését és személyesen ment el egy rádióműsorba lemezével. Az új album legtöbb száma ismét a már régebbi felvételek feldolgozásai, úgy mint “Bend Down Low”, “Lively Up Yourself”, “Trenchtown Rock”,  valamint ezen a lemezen fog először megjelenni a “No Woman No Cry”, amelyen Marley elég sokat dolgozott (azonban ez még nem a híres koncert verzió, azt majd később fogja Chris Blackwell megjelentetni). Az album 1974 augusztusára elkészült és eredetileg a “Knotty Dread” (a Natty Dread dal eredeti címe) címet szánták neki, azonban Chris Blackwell úgy gondolta, szerencsésebb lenne az univerzálisabb “Natty Dread” név.

 

Az album végső simításai ismét Londonban készültek, ahol Al Anderson (amerikai blues gitáros) játszott fel számos gitár adalékot. Al Anderson játéka annyira tetszett Marley-nak, hogy felkérte a gitárost csatlakozzon a Wailers jamaicai koncertsorozatához. A “Natty Dread” album már 1974-ben kész volt, azonban néhány okból kifolyólag nem jelent meg. Bob Marley ebben az évben igazán nagy sikereket, mint dalszövegíró ért el, Eric Clapton számos dalát feldolgozta: “Burnin'”, “I Shot The Sheriff”. (A szám eredetileg Eric Clapton 461 Ocean Boulevard albumán jelent meg). A dal Eric Clapton előadásában az amerikai slágerlista élén végzett.

Az új Marley album 1975 januárjában jelent meg, és már egyértelműen Bob Marley-nak nyilvánítják. Jamaicában a Wailers adott egy koncertet az elő zenekar az amerikai Jackson 5 volt (nem tévedés!), s Marley-nak itt adódott lehetősége letesztelni az új zenekari felállást: az I-Threes vokálja és ő maga mint a fő attrakció a színpadon miként tud harmonizálni. Al Anderson a szólógitáros szerepében, Touter Harvey a billentyűknél, azonban később Bob lemond róla, mivel a tinédzser nem volt még érett elviselni a nemzetközi turnék nehézségeit.

Bob Marley karrierje azonban nem csak az előadói fronton kezdett felfelé ívelni, hanem a produceri tevékenysége is ekkor teljesedett ki. 1975 májusában a fehér amerikai Martha Velez énekesnő új albumát Harry J. stúdiójában veszik fel, amelynek co-producere lett Lee Perry-vel közösen. Martha Velez a Broadway egyik leghíresebb énekesnője volt és a Hair kötődik nevéhez. Az albumán szinte a Wailers mindegyik zenésze közreműködött, az I-Threes adta a háttéréneket. Öt Bob Marley nótát vettek fel, ezek között a “Disco Night”-ot (valaki is hallott már róla?), az album az “Escape Of Babylon” c. viselte s bár nem volt egy tomboló siker az USA-ban (153 az eladási listán), azonban jól mutatja Marley zenei körökben való elismertségét.

1975-ös amerikai turné teljes sikerrel zajlott. Egy hónapon keresztül utazták be az egész Észak-Amerikai kontinenst, Kanadától Kaliforniáig. Bár csak klubokban és kisebb nyílt helyeken játszottak, mégis minden koncerten telt házas volt.  Már nem csak a fehér rock közönség látogatott el a fellépésekre, hanem a jamaicai közösség tagjai is. Los Angelesben a Rolling Stones felkérésének nem tettek eleget (már mint, hogy a Wailers legyen az elő zenekaruk), hanem egy nagy sikerű koncertet adtak, ahol a vendégek között megtalálhatták a fehér rock élet legnagyobb képviselőit, a Rolling Stones, az ex-Beatles tagokat éppúgy mint a fekete Bill Preston-t és Buddy Miles-t, valamint Cat Stevens-t.

A Wailers koncertsorozatával egy időben a “Natty Dread” album megjelent az amerikai slágerlistákon, a 92. helyen találhatjuk, és 28 héten keresztül maradt fenn a listán, s egyre több rádióadó játszotta (a fehér rock adókon inkább mint az amerikai r’n’b rádióknál).

A turné alatt és után az előző két album is jobban eladható lett: “Burnin'” 151. helyre jött fel, a “Catch A Fire” pedig a 171-re. Július közepén az amerikai turné befejeztével az együttes Angliába utazott, hogy ott adjanak négy koncertet. Manchester és Birmingham mind telt ház, s természetesen a két London Lyceum koncert is. (Ezek közül a második lett az alapja a Live albumnak, amelyet Chris Blackwell vett fel). Blackwell a koncerteket látva és hallva  biztos lett benne, hogy Bob Marley és a Wailers végre valahára nemzetközi sztárokká nőtték ki magukat!

Marley a koncertek után visszarepült Amerikába édesanyját meglátogatni és pihenni egy kicsit, hogy Jamaicába való visszatérése után ismét gőz erővel vesse bele magát a munkába. Az első új felvételek egyike a “War” lett, amely szövegének legnagyobb részét, Haile Selassie egy az USA-ban elhangzott előadása adta. Mikor Marley végre valahára befejezte a dalszövegét, Etiópia császára augusztus 27-én meghalt. A rasták nem hitték el, hogy – számukra – Isten meghalt. Bob Marley gyorsan reagált a helyzetre (még inkább tanúságát adta a rasta hitének) és gyorsan piacra dobta a Jah Live c. számát amely nagy siker lett Jamaicában (a szám 2001-ben Európában is megjelent a Rastaman Vibration c. reissue-n).

Ugyanekkor Marley eléri első teljesen áttörő sikerét Jamaicán kívül is, mikor Chris Blackwell megjelenteti a “No Woman No Cry” koncertváltozatát, amely az angol slágerlista 22. helyén tanyázott és a “Natty Dread” album ennek köszönhetően a 41. helyre kúszott fel. Bob Marley és a Wailers Jamaicában adott egy koncertet (Dream Concert) vállvetve Stevie Wonder-rel. Stevie Wonder az egyik legismertebb nem jamaicai előadóművész volt és a hazai közönségnek ez a koncert valóban megmutatta, hogy a Wailers többre vitte, mint a legtöbb jamaicai zenész.