Marcus Pacheco és a SHARP megszületése

Az Egyesült Államokban a ’80-as évek folyamán a fehér felsőbbrendűséget hirdető mozgalmak folyamatosan erősödtek, ezáltal rengeteg tévhit terjedt el a borotvált fejű fiatalokról. Ebben az ellenséges környezetben Marcus Pacheco és társai megalapították a S.H.A.R.P. (Skinheads Against Racial Prejudice), magyarul a Skinheadek A Faji Előítéletek Ellen mozgalmat. Pacheco-nak, aki egy puerto rico-i származású new yorki fiatal volt, skinheadnek lenni egy sajátos életformát jelentett, ami inkább a kedvenc zenei stílusaihoz kötődött, nem pedig egy gyűlölettel teli világnézethez. És mint az a legtöbb ifjúsági szubkultúránál lenni szokott, a skinhead lét sokkal inkább egy csoporthoz való tartozást jelentett, mintsem egy ideológiát követni.

Sok évvel a S.H.A.R.P.-ok és a neonácik között koncerteken, klubokban és New York utcáin folytatott harcok után, Pacheco elhagyta New Yorkot és San Franciscóba költözött. A mai napig ott él és elismert tetoválóművészként dolgozik. Manapság a neonáci skinheadek és más szélsőjobboldali mozgalmak újra megerősödtek az USA-ban, és ez ismét összecsapásokhoz vezetett köztük és az antirasszista oldal képviselői között. Felkerestük Pachecot, hogy segítsen bemutatni az amerikai skinhead mozgalom gyökereit és azt, hogy hogyan próbálták a S.H.A.R.P. mozgalommal megállítani a gyűlöletcsoportok térnyerését.

El tudnád mesélni a S.H.A.R.P. mozgalom történetét a kezdetektől?

Nagyjából 1987 környékén kezdtük el a S.H.A.R.P.-ot. Én találtam ki a megnevezést, de a barátaimmal együtt indítottuk el ezt a mozgalmat. Alapvetően ez csak egy reakció volt arra a negatív médiafelhajtásra, hogy minden skinheadet neonácinak bélyegeztek és szinonimaként emlegették a két szót. Nem tudom, hogy mennyit tudsz a skinheadekről, de a szubkultúra gyökerei a brit Mod és a jamaikai Rude Boy szubkultúrák kombinációjából erednek. Eredetileg nem volt politikai vagy rasszista indíttatása, a megjelenést is a Londonban élő jamaikai bevándorlóktól vették át az akkori fiatalok. Még a rövidre nyírt haj is tőlük származik és az eredeti skinhead zenék a ska, a rocksteady és a soul voltak. Mikor én és a barátaim vagy sok más skinhead a részévé vált ennek a szubkultúrának, akkor ezt az eredeti vonalat vittük tovább. Meglehetősen megnehezítette az életünket, amikor a médiában skinhead szó a neonácival vált egyenlővé. Úgy gondoltuk, hogy ez nagyon rossz irányba fogja vinni a dolgokat, ha továbbra is így híresztelik. Csináltunk felvarrókat, szórólapokat meg ilyesmiket, csak hogy felismerhetőek legyünk. Akármennyire is röhejesen hangzik, abban az időben kezdett igazán menőnek és trendinek lenni, ha neonáci vagy. Mi szerettük volna ezt a divathullámot lelassítani. Ekkoriban ismertem fel, hogy sok fiatal srác csak azért állt be közéjük, mert szeretett volna valahová tartozni. Valahová amiről azt gondolta, hogy ott menő lehet.

A barátaim közül páran a The Press zenekar tagjai voltak. Ez egy new york-i Oi! banda volt és éppen egy lemezt vettek fel egy Nagy Britanniában élő skinheaddel, Roddy Moreno-val. Neki több kiadója is volt: volt, amelyik oi! zenéket adott ki; volt, amelyik ska-t. Mikor New Yorkba jött, hogy találkozzon a The Press tagjaival, rátalált a S.H.A.R.P.-ra és arra, amit csinálunk. Ahogy hazament, elkezdte otthon is terjeszteni a dolgot a kiadóin keresztül és így tettünk szert világszerte hírnévre. Ezek után nagyon sok helyről kaptunk leveleket: Németországból, Svájcból, Olaszországból, Angliából. Kaptunk meghívásokat TV műsorokba is, én és pár barátom ott volt a hírhedt Geraldo Show-ban, ahol kaliforniai neonácik eltörték a műsorvezető orrát.

Nem hiszem, hogy sok ember tisztában van vele, hogy honnan is jött ez a szubkultúra. Szerinted mikor kerültek bele a neonácik?

Az eredeti skinhead stílus a ’60-as évek végén jelent meg, és mint sok más ifjúsági szubkultúra, pár év után szinte eltűnt és átalakult más dolgokká. De aztán a ’70-es évek végén volt egy megújulás, akkoriban, amikor Nagy Britannia és a punk szintér is összeomlott. Utóbbi egy populáris, mainstream dologgá vált. Sok srác keresett más stílust és ekkor jelentek meg újra a skinheadek. Ezekre a kölykökre már nagy hatással volt a punk, sokkal extrémebben néztek ki. Punk zenét hallgattak vagy annak egy változatát, amit később már Oi!-nak neveztek. Miközben mi itt Reagennel küszködtünk, odaát Thatcher volt hatalmon és súlyos gazdasági válságban volt az ország. És ahogy az lenni szokott, ha a gazdaság rossz helyzetben van, a rasszizmus felüti a fejét. A National Front elkezdett fiatal skinheadeket toborozni a British Movementnek és a nacionalizmust propagálni. Persze ez jóval többről szólt, mint a nacionalista beállítottság.

Itt Amerikában az első skinheadek többnyire a hardcorepunk színtérről kerültek ki a ’80-as évek elején. A hardcore alapból egy szélsőségesebb verziója volt a punknak, szóval rengeteg szélsőséget hozzá is lehetett csatolni, és lassan kialakult egy téves kép, hogy ez egy amerikai fasiszta, neonáci dolog. A média így kapta fel a ’80-as években és sokaknál ez a kép maradt fenn. Szerintem ez elég balszerencsés, de az Egyesült Királyságban a legtöbb ember ismeri az eredeti sztorit. Ez ott része a történelmüknek, de itt az USA-ban a legtöbb ember csak az eltorzított verziót ismeri.

 

Szerinted hogy voltak képesek a szélsőséges csoportok megcélozni az ilyen ifjúsági szubkultúrákat és közülük toborozni tagokat?

Nos, nem tudom biztosan, hogy hogyan. Engem sosem próbáltak így beszervezni, de emlékszem sztorikra. A barátaim zenekara játszott valahol, talán Connecticutban, és valaki azt mondta a parkolóban áll egy autó, tele Ku Klux Klán tagokkal és fiatal srácokkal beszélgetnek, próbálják őket besorozni. Nagyon sok befolyásolható srác van. Néha tényleg elegük van valamiből és ilyenkor könnyű felhasználni a gyűlöletüket egy könnyen behatárolható ellenségkép ellen. Sajnos nem hiszem, hogy ez olyan nehezen menne.

És mi volt az eredeti célotok a S.H.A.R.P.-pal? Megváltoztatni a skinheadekről széles körben kialakult véleményt vagy a szubkultúrát távol tartani a neonáci elemektől?

Valamennyire mindkettő. Egyrészt szerettük volna, hogy felismerhetőek legyünk, hogy ne kelljen fenyegetve éreznünk magunkat a többségi társadalomtól azért, akik vagyunk. Másrészt egy alternatívát szerettünk volna nyújtani. Sok srác volt, akik a fasiszta hülyeségeknek felültek volna, de amikor megjelent a S.H.A.R.P., hátat fordítottak nekik és egy kicsit egészségesebb dolognak lettek a részei.

Szerinted milyen a rasszizmus nemzeti megítélése ma ahhoz képest, mint amikor kezdtétek a S.H.A.R.P.-ot?

Nekem úgy tűnt, hogy amikor Obama lett az elnök, a rasszizmus újra erősen megjelent az országban. Sok fehér ember ki volt akadva miatta. Rengeteg amerikai abban a tévhitben él, hogy mi egy „egykor rasszista” nemzet vagyunk. Az igazság az, hogy mi vagyunk az egyik leginkább rasszista ország a földön. Ez nagyban betudható a történelmünknek, a kormány felépítésének és a rendfenntartó rendszernek. Sok fehér amerikai hihetetlenül rasszista és nem akarnak senkit átengedni a határon meg ilyen szarságok, szóval úgy gondolom, ez mindig is jelen volt. Ez az egyik oka annak, hogy valaki olyan, mint Donald Trump ilyen jól boldogul, mert sok a nem túl okos ember, aki úgy gondolkozik, hogy „Igen, ő azt mondja, amit én szeretnék!”. De igazából ők csak dühös emberek, akiknek szüksége van egy bűnbakra.

Mindeközben a republikánus párt ezen kiakad, elfelejtvén, hogy ők szították ezeket a tüzeket.

Nos, igen a republikánusok kicsit mindig is felhasználták a rasszizmust, hogy befolyásolják a szavazóikat. Fújnak minden sípot és hangzatos szlogeneket használnak, olyanokat, amelyek ártatlannak tűnnek, de egyáltalán nem azok. Nem használhatják az N-betűs szót [értsd: nem niggerezhetnek nyilvánosan], de megoldják helyette egy másik szóval. Mindig is ezt csinálták, csakhogy most itt van valaki a pártjukban, aki viszont már nem tesz úgy, mintha mást mondana.

 

Milyen volt skinheadnek lenni a ’80-as években és olyan emberek között élni, akik azt feltételezték rólad, hogy rasszista vagy neonáci vagy?

Elmesélek egy saját élményt, ami a fő oka volt annak, hogy elkezdtem a S.H.A.R.P.-ot. A metrón voltam az akkori barátnőmmel, aki mellesleg zsidó volt, én meg ugye félig puerto rico-i. Szóval ott vagyunk a metrón Harlemben, fogjuk a kapaszkodót és a velünk szemben ülő csávó, ahogy ránk nézett, megkérdezte tőlem, hogy skinhead vagyok-e. Azt mondtam igen, erre ő: „Miért versz össze feketéket és zsidókat?”. Pontosan ezt kérdezte. Erre azt mondtam: „Én nem szoktam feketéket és zsidókat összeverni, honnan veszed ezt?”, mire ő: „Láttam a tévében!”.  Megkérdeztem tőle: „És te mindent elhiszel, amit a tévében látsz?”, erre ő így folytatta: „Ha nem lenne igaz, nem mutatnák a tévében!”. Azt válaszoltam: „Tévedsz, én purto rico-i vagyok, a barátnőm pedig zsidó.” és erre azt mondta: „Persze, hogy ezt mondod, mert most sokan vagyunk körülötted!”. Nagyon sok afroamerikai volt a metrón. Én már erre csak azt válaszoltam „Azt hiszel, amit akarsz!”. Utána próbált pár srácot rávenni, hogy verjenek össze minket, mert neonácik vagyunk. Az egyetlen ok, hogy senki ránk sem bagózott, hogy a csávónak meglehetősen nőies kinézete volt és helyettünk inkább őt kezdték el piszkálni, ami elég ironikus. Így volt elég időnk meglépni. Szóval ez egy elég rémisztő élmény volt és egyben nagyon elkeserítő. Ez volt az egyik oka, hogy elhatároztam, hogy meg kell különböztetnünk magunkat.

Sok neonáci volt New Yorkban, amikor kezdtétek a mozgalmat?

New Yorkban magában nem volt probléma a neonácikkal. Inkább a külső kerületekből, New Jersey-ből vagy Connecticutból a hétvégén New Yorkba érkezőkkel volt a baj, embereket vertek össze meg balhéztak. Aztán meg hazamentek a külső kis városaikba, nekünk meg itt hagyták a felfordulást, amit okoztak.  Mikor skinhead lettem, a New Yorki skinhead élet nagyon sokszínű volt. Voltak fekete skinheadek, puerto rico-i skinheadek, kubai vagy zsidó skinehadek. Sosem láttam semmiféle rasszizmust, amíg a média el nem kezdte ezt tényként kezelni. Szóval az egész dolog abszolút nem úgy nézett ki, mint ahogy a médiában megjelent.

De a reakció a S.H.A.R.P.-ra túlnyomórészt pozitív volt. Egész idő alatt volt egy postaládánk, egyetlen levelet kaptunk egy neonácitól. A többi levél mind olyan emberektől jött, akik támogatták azt, amit csináltunk. Nem mondom, hogy egész New Yorkban nem volt semmi rasszizmus, volt egy kevés, de a színtér, ahogy én emlékszem, mindig is próbált tenni ez ellen.

Mesélnél arról is, hogy miért fordultál el végül a skinhead szubkultúrától?

Hogy őszinte legyek, elegem volt ebből a sok szarságból. Rosszul voltam a sok negatív megítéléstől – a média sehogy nem akarta abbahagyni. Ugyanakkor egyre többet foglalkoztam a karrieremmel, és egyre inkább arra akartam fókuszálni. A skinhead szubkultúra szigorú és pontos stílust és ruhákat követel meg. Nem mindegy, hogy hogyan hajtod fel a nadrágod vagy hogyan fűzöd be a bakancsodat vagy hogyan hordod ezt meg azt. Egy kicsit korlátozva éreztem ettől magam és inkább a saját dolgommal akartam törődni.

Amikor kiléptél a színtérből, megváltozott a szociális életed? Sok barátod elfordult emiatt tőled vagy voltak, akik megkérdőjelezték a döntésedet?

Sokan közülünk ugyanakkor hagytak fel ezzel a dologgal. Őszintén szólva tényleg elegünk volt, hogy minden koncertet tönkretettek a verekedések. Sokan csak jól akartuk érezni magunkat nem pedig belekeveredni ilyen hülyeségekbe. Nem akartunk mi nagyon politizálni vagy bármi ilyesmi. Kiégtünk egy idő után. Én elköltöztem, az ország túlsó felére 3000 mérfölddel arrébb. Itt már nem is akartam a színtér része lenni. Minden erőmmel a karrieremre összpontosítottam. Néha még elmegyek pár koncertre, főleg, ha egy régi banda jön a környékre, amit régen szerettem.

Az interjú eredetileg a frank151.com-on volt fent, fordította Don.