VEZETŐK S MOZGALMAK, A KORAI RASTAFARIZMUS IDEJE

Mint azt már több helyen is olvashattátok, a rasta mozgalom nem teljesen egységes s már a kezdetekkor sem volt az. Igazán a rastafarizmus kezdetét nehéz datálni s szétválasztani a jamaikai történelem forgásától. Majd mint láthatjuk, a legtöbb mozgalom az 1930-as években bontakozik ki igazán, s talán csúcspontját a rastafarizmus a hetvenes-nyolcvanas években éri el. Ez nem jelenti azt, hogy ma nem lenne jelentős (sőt!), a gyökerek azonban itt fekszenek. Nagyon fontos kijelenteni, hogy Barry Chevannes három kategóriát határoz meg: A kezdeti mozgalmak, a dreadlock mozgalmak és a bobo dread-et, ezen utolsónak egy egész külön fejezetet szán s teszi ezt azért, mivel a 90-es évek közepén a Bobo irányzat volt az, amelyik leginkább meghatározta a rastafarizmus arculatát; s számos jamaikai szerint a 70-es években ez az irányzat számított az egyik legbékésebbnek. Ám most lássuk, hogy kik számítottak fontos vezetőknek a kezdetekkor (a sorrend nem jelent fontossági sorrendet).

Leonard Howell

Robert Hill-től származik az egyetlen írott forrás, amely Leonard Howell életéről számol be. Howell 1898-ban született, majd az amerikai hadsereghez csatlakozott, mint szakács. 1918-ban New Yorkban él, ott találkozott Garvey-val, ám nem igazán tartozott a hívei közé. Források szerint a trinidadi fekete nacionalista vezető, George Padmore befolyása alatt állt, aki "1927 után egy feltörekvő sztár volt az Amerikai Kommunista Pártban". Jamaikába 1932 körül tért vissza Howell, a rasta mozgalom tagjai körében nagy elismeréssel beszélnek róla, s emlékükben úgy él mint egy az első (hanem a legelső) rasta prédikátor. 1940-1954 közt a Pinaccle közösségben él "híveivel". A közössége szépen gyarapodott ám sokat szenvedtek az elnyomó hatalomtól, s talán ezért sem adott interjúkat, azonban ez később megváltozott. A kezdetektől elkezdve Howell fő elképzelése az volt, hogy hitközösséget (rasta) hozzon létre. Ezért költözött 1933-ban St. Thomas "megyébe", amely köztudottan antikolonális tradícióiról volt híres. Mivel Howell kifejezetten gyarmatosító-ellenes volt, amelyet ő többször hangsúlyozott az interjú alatt is, többször javasolta híveinek az adók megfizetésének megtagadását is. 1933-1940 között egy pékséget vezetett, azonban ami még ennél is fontosabb, létrehozta a "The People's Voice" (Emberek hangja v. Nép Hangja) c. újságot, amelyben Afrika híreit olvashatták a lakosok. A Pinnacle közösség idején alakul ki az elképzelés, mely összemossa a rastafarizmust és a ganja fogyasztást. "Bárhol is a szigeten (Jamaikában) valaki ganját akart venni, ide kellett jönnie. Neki (mármint Howell-nek) volt a legjobb füve". Howell volt az első ganja farmer Jamaikában s a fő bevételi forrása bizony a kender eladásából származott. Természetesen nemcsak ganját termesztettek a Pinaccle közösség tagjai, hanem számos zöldséget, gyümölcsöt úm. banán, édes burgonya, kókuszdió stb... Ebben az időszakban a közösség tagjai szintén tenyésztettek csirkét, tehenet, kecskét; a disznó, kacsa és a galamb szigorúan tilos volt (érdekes a disznó szerepe a rasta mozgalomban: sok rasta beszámol arról, hogy a vaddisznó húsa volt a legfontosabb élelmiszerforrás az elbujdosott rabszolgáknak, s igazából ezért tiltott a disznó, mivel emlékeztet azokra az időkre; természetesen valószínű a rasta vezetők hamar felismerték a Biblia tanítását is...). A Pinnacle nem volt egy elzárt közösség, számos kapcsolata volt a külvilággal: az általános iskola befejezése után a fiatalok a közeli falvak oktatási intézményeiben folytatták képzésüket, a boltokban pedig kenyeret s más étkeket is vásároltak. Az egyik interjúalany még arra is emlékezett, hogy 1955-ös választásokon (ekkor még Jamaika gyarmat) a howelliták a PNP-s jelöltre szavaztak egyöntetűen. (Howell ezt tanácsolta nekik). Érdekes módon a közösség inkább egy kisebb falura emlékeztetett (ellentétben a bobo dread közösséggel ld. később), ahol a családok saját maguk voltak felelősek eltartásukért, tulajdonképpen a közösségi élet volt csak megszervezve. A családok kis egyszobás kunyhókban laktak a házak előtt pedig nagy terek voltak, ahol vasárnaponként az ünnepségeket tartották. Az ünnepségeken a vasárnapi vacsora után (melyen gyakran ettek kecskehúst) a táncé s az éneké volt a főszerep, a zene ütemét a baandu és funde dobok adták. A nyahbinghi dobolás a kulturális kifejező erő volt, s hogy mit is jelent a nyahbinghi: "A nyahbinghi háborút jelent, de a szeretet fegyverét használja, mert csak a szeretet tudja legyőzni a gonoszt. De ha a szeretet nem tudja legyőzni a gonoszt az emberben, akkor a végső Ítélet kegyetlen lesz, nem lehet más mint halál a fehér s fekete elnyomókra." (Ras Colwin, 1984). Ez a meghatározás egyébként ilyen formában csak a 70-es évektől igaz, a korai rasták még csak a fehér elnyomók ellen intézték "támadásaikat". A közösségi életet teljes egészében Howell irányította, s ő maga nem élt együtt a tagokkal a "faluban", hanem egy különálló dombon volt a háza (a Pinnacle-n belül). Howell meglehetősen szigorú vezetőnek számított. Az egyik legfurcsábbnak tűnhető büntetés az volt, hogy nem engedte a tagokat fürdeni! Howell elképzelése az volt, hogy a rasták az ő vezetése alatt egyesüljenek. Közössége az egyik legfontosabb volt 1954-es szétveréséig, ekkor több mint 1600 tagja volt a Pinnacle-nek.

Mr. Hibbert

Az egyik alapkő, amelyre Hibbert a közösségét felépítette az "okkultizmus" volt. Azt tanította, hogy egyes Biblia részekben számos rejtett titok található, melynek tudója ő maga, s az embereket elkápráztatta a tudás effajta nagyszerűsége: "Úgy találtam, hogy Mr. Hibbert ismeri a legjobban a történelmet, s vannak könyvei meg Bibliája, amelyből minden idézetet ismer. Mond meg melyik fejezet, melyik ének s ő tud idézni azokból, amelyek Krisztus születése előtt keletkeztek, s azokból is, amely születése után. Én mondom, ez az ember akitől én sokat tanulhatok, még akkor is ha nem tudok olvasni. Az ő instrukcióival az agyam valami jó felé fog fejlődni." (egy Hibbert követői közül). Hibbert számos hívet gyűjtött maga köré, főleg olyanokat, akiket elkápráztatott "tudásával" s varázslás művészetének ígéretével. 1985-ös haláláig bezárólag Hibbert közismert volt okkultista "tudásáról". Egyébként pénzt is szedett a tanításokért. A 40-es évek végére sokan elhagyták, belátták, hogy az egész ámítás volt, s mivel egy idő után Hibbert már nem volt hajlandó megosztani "titkait".

Archibald Dunkley

Dunkley szervezetéről nem sikerült sokat megtudni az írónak, bár Dunkley még életben volt, azonban sehogy sem lehetett elérni, az egyetlen dolog amit megtudtak róla, hogy gyakran használt kardot prédikálásai közben, s hogy hitt a lélekvándorlásban.

Robert Hinds és a "Királyok Királya Misszió"

Robert Hinds Bedward követő volt, s így garveyista is. Csak utalva Bedwardra, ki azt hirdette, hogy Garvey s ő maga Áron és Mózes reinkarnációi lennének. Mindenesetre Hinds 1921-ben részt vett, egy a rendőrséggel és a hadsereggel lezajlott ütközetben, ahol is letartóztatták. Hinds kétségkívül a leghíresebb s legnépszerűbb "korai rastafari" mozgalmat vezette, s a legtöbb tapasztalattal rendelkező vallási vezető volt. Egy személyben aki jelképezte s védelmezte a régi értékeket, ám ugyanekkor látta az új fényeket. Mr. Hinds volt az első, aki leírta s (főleg) elmondta híveinek, hogy látomása volt, amelyben Rastafari maga kérte az emberek vezetésére. Miután kiengedték a börtönből, először Howellel (akivel együtt ültek) tartott St. Thomas-ba, majd a 40-es évek elején a "Law Street" 6 szám alatt felállította főhadiszállását "Királyok Királya Missziója" néven. Hinds mozgalmához "karrierje" derekán több mint 800 tag tartozott, s még jó néhányan szimpatizáltak vele. Egyik nehézsége pont abban rejlett, miként fogjon össze egy ilyen nagy közösséget. A végén tulajdonképpen nem is tudta megoldani ezt a problémát, s a már gyakorlott közösségi alvezetők (az eredeti szöveg itt lieutenants-ot használ, azonban ez egy kifejezetten katonai rangjelzés - ami egyébként jól jelzi, hogy mennyire militáris szellemben épültek fel ezek a szervezetek - s talán pont ebből lehet látni a hasonlóságot később az afro-amerikai polgárjogi szervezetek felépítésében) kiváltak a szervezetéből, s magukkal vitték a hívek egy részét. A közösség élén Hinds állt: ő volt a vezető vagy Pásztor, akit a hívek prófétaként tiszteltek. Alatta szolgáltak a titkárok, két káplán, egy "fegyverhordozó" (!), tizenkettő hivatalnok és tizenkettő "víz-anya". A titkárok voltak azok, akik bejegyezték az új tagokat, akik felolvastak a találkozásokon, s akik engedélyt kértek a hatóságoktól a felvonulásokhoz. A káplánok, "víz-anyák" és hivatalnokok elhagyhatatlanok voltak az évenként kétszer megtartott "keresztelkedési" (beavatási) szertatáskor, amikor is az új tagokat a közösségbe fogadták, ugyanis ők voltak azok akik a tagokat a vízhez, a nőket csak a "víz-anyák", a férfiakat csak a káplánok kísérhették, s előírás volt, hogy a csatlakozni kívánók nem lehetnek "felügyeletlenül". A "fegyverhordózó" szerepe tulajdonképpen a kellékek hordozása volt a felvonulásokon és szertartásokon. Később a mozgalom növekedésével két új státuszt állított fel Hinds, az egyik a "kormány" - amelynek feladata a belső struktúra felügyelete volt - a másik pedig a biztonság fenntartására az őrök vigyáztak. A kormány a hét (ismét egy bibliai szám) legmegbízhatóbb tagból állt, s bíróságként is funkcionált. Az ügyeket az őrök terjesztették a "kormány" elé. Az őrök azonban a provokátorokat is kiszűrték a tömegből a nagyobb ünnepeken, ugyanis bármi meglepő, ezekben az időkben a rasták nem voltak nagyon népszerűek (főleg a kormány propagandájának köszönhetően) a lakosok körében. Még mint láthatjátok nem esett szó a ganjáról. Meglepetésként hathat, hogy a korai Rastafari mozgalmak szabályozták a ganja fogyasztást. Nem engedélyezték a nyilvános fogyasztást (sőt büntették), mivel féltek a hatalommal való összeütközéstől. 1935-től elkezdve Jamaikát elérik a "nemzetközi" újságok, úgymint az "Ethiopian Observer" (Etiópiai Figyelő) vagy pedig "Pittsburgh Courier" (Pittsburghi Kurír). Ezek az újságok az afro-amerikai nacionalista középosztály szócsövei voltak. Az utóbbi újság nagy népszerűségnek örvendett Hinds közösségében. Számos hírt szolgáltatott az Etióp Háborúról, s minden bizonnyal nagyon fontos s általában hasznos hírforrásnak bizonyult, azonban sokszor megpróbálta "újrakonstruálni" a fekete (értsd: afrikai) történelmet. Sok esetben hamis összefüggéseket mutatott fel. Ahogy egy tag beszámol: "Olvastam a Pittsburgh Coruier-ben, hogy a régi időkben az angolok megfőzték az embereket nagy fazékban és megették őket, mielőtt megfőttek volna. Lerajzolták, tudod." Tehát így a kannibalizmus nem csak afrikai volt, úgy ahogy a fehér ember megpróbálta bemutatni azt. Az 1936-os október 3-án megjelent számban egy Ohio-ból származó pap az alábbiakat írta: "A zsidók Krisztus idejében s azelőtt is az Ótestamentumban sárgák, barnák, vörösek és fekete bőr színűek voltak, s nem fehérek, mint ahogy ábrázolják könyveikben és írásaikban." Góliát pedig egy fekete óriás volt nem pedig fehér mint ahogy őt ábrázolják. A Királyok Királya Misszió egyébként a belső "csatározások" miatt tűnt el. Számos forrás beszámol arról, hogy Hinds-nak havonta születtek gyermekei, s arról is hallani lehetett, hogy a többi tag feleségét vette el. 1938-ban azonban már mutatkoztak a felbomlás jelei. Nagy valószínűséggel az egyik oka a közösség megszűnésének annak struktúrájából következtek. Pontosan a nagy tagságból s az emberek egymás pozíciója iránti féltékenységéből. Az alvezetők egymás után válnak ki, s alakítják meg a saját kis közösségeiket, ezek közül a legfontosabb a Morris féle lesz. Bárhogy is 1950. május 12-én, Hinds halálakor már senki sem emlékezik rá, s temetésén csak egyetlen tag vesz részt, saját testvére.

A korai rastafari mozgalmak mind egytől egyig vezetőfüggő szervezetek voltak. Csak Hinds osztotta meg hatalmát másokkal (alvezetők), s minden mozgalomban a vezetőknek a tagság természetfeletti erőket tulajdonított. Azonban ez az 1960-as évekkel elmúlt, s a rastafarizmus elszakadt a tradicionális vezetőalakoktól és szervezettségtől.

(írta: Sebestyén "Sebő" Szabolcs)

< vissza <