Akit úgy ismerünk Bob Marley – 4. rész

Bob Marley magánélete

Miután Bob Marley az 1960-as évek közepén először tért vissza az USA-ból, Rita és ő komolyan el kezdtek törődni családi életükkel, mint azt már olvashattátok, egy ideig Marley nagyapjától örökölt farmon éltek St. Ann-ben. Itt született meg első két gyermekük: Cedella (1967) és David (1968) (akit csak Ziggy-nek hívtak), Sharon-t (Rita egy másik kapcsolatából született lányát) Bob örökbe fogadta. Az 1970-es évek elején született meg Stephen (Stevie) és Stephanie Marley, ez a két fiú és három lány alkották meg később a Ziggy Marley And The Melody Makers-t.

Amíg Bob 1971-ben Angliában és Svédországban tartózkodik, Rita és a fiatal család Bob édesanyjánál lakik Delaware-ban, ahol Rita eredeti foglalkozásához visszatérve, ápolónőként tevékenykedik. Miután Bob már az Island szerződéssel érkezik vissza, úgy döntenek, hogy nem Kingstonban telepednek le, hanem Bull Bay -ben (a rasta negyed) ahol Bunny Livingston is élt. Ezen tervüket keresztülhúzta, hogy Marley-nak a “Catch A Fire” munkálatai miatt Kingstonban kellett maradnia s gyakorlatilag beköltözött az 56 Hope Road-ra.

Rita és a gyerekek pedig Bull Bay-ben maradtak. Bob jamaicai életvitele (s talán nem csak a jamaicai) egy kicsit hippisnek tűnhet, luxuskörülmények között élt az Island villában, miközben Ritát és a gyermekeket is mindennel ellátta, Ritával kötött egy megállapodást, miszerint a gyermekeket felesége nevelje fel, azonban Bob mindig figyelemmel kísérte azok fejlődését, és minden anyagi (és lelki) eszközzel segítette őket. Ugyanezen megállapodás következtében (inkább felesége csendes félrenézésével) Marley számos más barátnővel (szeretővel) tartott fenn kapcsolatot. (Érdekes módon a jamaicai társadalomban ez a fajta viselkedés “elfogadott”). Bob kapcsolatai változó hosszúságúak voltak, s ahogy egyre inkább elismertebb lett, annál többször kerültek elő ismert nevű személyek is, mint Bob Marley társai. Házasságon kívüli kapcsolataiból számos gyereke született (szám szerint: 7), a már említett öt fiatal Marley-n kívül: Robbie, akinek édesanyja Pat Williams volt, aki a korai Hope Road stáb tagjaként ismerkedett meg Marley-val. A következő Rohan, aki egy Janet nevű jamaicai lánytól született, akit tulajdonképpen Cedella nevelt fel. Marley egy lánya Karen névre hallgat, s egy az 1971-es angliai tartózkodásának gyümölcse, édesanyja szintén Janet. 1974-ben egy másik angol hölgy ad életet Julian nevű gyermekének, amíg a következő évben megszületik a jamaicai Anita Bellnavis-szal közös fia Kymani.

Marley leghíresebb (s a nemzetközi sajtót is bejárt hír) kapcsolata két évig tartott, 1975-1977 között a jamaicai Miss World-del, Cindy Breakspeare-rel, aki 1977-ben életet adott Damian Marley-nak. Az utolsó született utódját Makeba Janesta névre keresztelték, s Yvette Morris az édesanyja, aki szintén az 56 Hope Road-on dolgozott. Egy hosszú távú kapcsolata, amelyből nem született gyermek a jamaicai színésznővel, Esther Anderson-nal zajlott az 1970-es években. Talán a legfigyelemreméltóbb dolog az, hogy Bob Marley minden gyermekét – akiről tudta, hogy ő az apja – nevére vette és pénzügyileg is támogatta. Bob Marley életében édesanyja az egyik legbiztosabb pont volt, még annak ellenére is, hogy ifjúkorától külön éltek. Amint Marley nemzetközi sztár lett és megtehette, hogy az USA-ba utazzon rendszeresen, látogatta édesanyját s annak új családját. Cedella szintén rendszeresen látta az összes unokáját, s miután férje – Edward – 1976-ban meghalt,Bob Marley személyes felelősségének érezte gondoskodni róla.

Először is házat vásárolt neki Miami -ban, ahol az időjárás kedvezőségén kívül az unokák is közelebb voltak mint Delaware-ban. Marley az ő hatására – Cedella fundamentalista keresztény volt – keresztelkedett meg – nem sokkal halála előtt – az Etióp Ortodox Egyház liturgiája szerint. Cedella töltötte Marley-val a legtöbb időt, halálakor is ő volt az, akihez Marley utolsó szavait intézte.

Marley és a politika

A politika Jamaicát már a függetlenségtől elkezdve megosztotta. A zenei stílusok szintén követték az ország hangulatának változásait, 1962-ben a ska az ünneplést, a boldogságot hirdette, 1965-től elkezdve a ska lelassul, a rude-boy zene már nem a felhőtlen boldogság muzsikája, hanem a problémák leképződése s a rude boy-ok egyfajta választ adtak a szegénységre, s nélkülözésre a jamaicai gettókban.

A Wailers és Bob Marley jó 10 évig sosem tette le nevét egyik politikai párt támogatása mellett sem, s ennek gyakorlati oka volt. A politika az utca szintjén egyet jelentett a fegyveres bandákkal, melynek tagjai a különböző politikai pártokat támogatták. A két párt szimpatizánsai bandákba verődve harcokat folytattak egymással, először csak botokkal és kövekkel később fegyverekkel.

A változás Bob Marley politikához való viszonyában 1971-ben következett be, mikor is – rasta értékítéletéhez a legközelebb álló – Michael Manley politikai programja mögé áll s fellép a PNP rendezvényeken. Manley – okosan – vette észre az alábbiakat:

  1. a rastafarizmus terjed,
  2. a JLP nem szimpatizál a rasta elemekkel,
  3. a reggae zene egyre inkább a rasta producerek és előadóművészek hatása alákerül,
  4. a szocializmus, amelyet ő képvisel egy kicsit megmunkálva eladható a rastáknak.

Michael Manley ekkor megkért számos reggae zenészt, hogy támogassa kampányát, s így tett Bob Marley is. Azonban ez az időszak egybeesett a Chris Blackwell féle első album készítésének idejével, így Marley nem tudott aktívan részt venni a kampányolásban, mert saját lemezüknek a készítésével volt elfoglalva a Wailers. 1972-ben a PNP megnyerte a választásokat (az egyik kampány daluk Delroy Wilson – Better Must Come című nótája lett), sok minden megváltozott s a különböző reggae zenészek másképp élték meg a változásokat. Van aki ma is meghatódással beszél azokról az időkről, s hogy Michael Manley volt az aki elfogadottá tette a rastákat.

Akár hogy is, azonban számos külpolitikai oknak köszönhetően az életszínvonal mutatók sokat romlottak Manley első négy éve alatt (1976-ban ismét megválasztják 4 évre). A Wailers zenei mondanivalója sokszor visszaadta a felemás helyzetet, a szociális kilátástalanságot s a politikai háborúk értelmetlenségét. Bob nem véletlenül azonban sosem adta jelét annak, hogy melyik politikai oldalon áll (talán azért mert egyik politikai pártot sem találta megfelelőnek), s kényesen figyelt arra, hogy régi barátai közül mind a PNP és mind a JLP szimpatizánsokkal egyenlően tartsa a kapcsolatot. Ezek az idők a Wailers számára hasonlítottak az előző választási időszakhoz, hiszen 1975-ben piacra dobták a Live! albumot amely megelőzte az új nagy durranást: “Rastaman Vibration”-t.

A “Rastaman Vibration” album Chris Blackwell részéről teljes támogatást élvezett és Blackwell elérkezettnek látta az időt a még nagyobb promóciós munkára. A felvételekkor a zenei stáb újból változáson ment át, az amerikai zenészeket Lee Jaffe-t és Al Anderson-t menesztették, s a gitárjátékot ezúttal Earl “China” Smith szolgáltatta, addig amíg új gitárost nem találtak a szintén amerikai Don Kinsey személyében. Az új album első dala a már említett “War” lett, s ezen szerepelnek olyan tune-ok mint “Positive Vibration”, “Johnny Was”, vagy említhetném a “Crazy Baldhead”-et is.

Egy másik dal, ami nagy visszhangot keltett – főleg Jamaicában – a “Rat Race” volt, ami a politika gerinctelenségét igyekezett bemutatni, s sokan jelzés értékűnek találták az alábbi sorát: “Rasta don’t work for no CIA / a rasta nem dolgozik a CIA – nek” (utalva azokra a híresztelésekre miszerint a CIA együttműködött a JLP-vel a PNP kormány megbuktatásában, minden eszköz megengedett volt), a szigeten a rádióban nem játszhatták, de az utcán és a soundsystemeknél elsöprő sikert aratott. A Wailers egész nyáron Jamaicán kívül koncertezett, s a legnagyobb turnéit járta az együttes, az Egyesült Államok után a kontinentális Európa következett: Németország, Hollandia, Belgium és Franciaország, majd végállomásként az Egyesült Királyság.

Mikor a zenészek visszatértek szeptemberben Jamaicába, az országban kihirdették a szükségállapotot az utcai vérengzések miatt. Bob önmaga elgondolkozott, hogy mit is lehetne tenni az ország lenyugtatására. Úgy találta, hogy a zene az egyetlen közös nevező a két pártot támogató ellenség között s talán az ő zenéje az egyik azok közül, amelyet mindkét tábor elfogad, a Kulturális Minisztérium vezetőivel folytatott tárgyalások után; melyen Bob Marley felajánlott egy koncertet az év végén, amelyet a békítés céljából szánt Marley, megszületett a Smile Jamaica ötlete. A kormány természetesen azonnal beleegyezett, s a koncert dátumát december 5-ben határozták meg. Bob Marley ekkor (a megegyezés után) adta ki a “Smile Jamaica” single-t.

Azonban a politika elkövetett egy óriási hibát: a választásokat (amely a következő évben lett volna esedékes) néhány hónappal előrehozta s december 15-öt jelölte ki a kormány. Ezután a lépés után a Smile Jamaica koncert úgy nézett ki, mint a PNP támogatására szánt esemény. Bob Marley nem igazán örült a váratlan fordulatnak, s az együttesen belül viták alakultak ki, hogy meg kéne-e tartani a koncertet vagy sem. Az I-Threes tagjai Ritával az élen a koncertről megpróbálták lebeszélni Marley-t, Judy Mowatt leginkább saját állapotával volt elfoglalva (nem érezte jól magát és terhes is volt), míg Marcia kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni ezen a koncerten, Bob szerint csak blöffölt, azonban Marcia lefoglalt egy repülőjegyet november végén és a vokálcsapat I-Twos-ra apadt. December 3-án Judy Mowatt rosszullétre panaszkodott, s Bob utasítására Don Taylor hazavitte Judy-t, mikor visszatért senki nem észlelte a másik két autót, amelyből hat felfegyverzett személy szállt ki. Kettő közülük az udvaron őrt állt, kettő tüzet nyitott a házra s a maradék Don Taylor után sietve a házba hatolt. Az egyikük elkezdett lövöldözni ott, ahol állt minden célzás nélkül, míg a másikuk követte Taylor-t a konyhába, ahol Bob Marley és a gitáros Don Kinsey ültek. Ha Marley volt a merénylet célja, akkor Don Taylor az útban állt: a hét vagy nyolc golyóból amit kilőtt a fegyveres, öt Taylor-t találta el, kettő célt tévesztve fúródott a falba s az utolsó találta csak el Marley-t, súrolta a mellét és a bal karjába fúródott. Az udvaron eközben az egyik fegyveres Rita-t vette célba, aki a lövésekre felfigyelve a gyerekek épülete felé sietett, egy golyó súrolta a fejét s eszméletlenül zuhant a földre.

A fegyveresek sietve távoztak, mivel a távolból már hallatszott a rendőrautó szirénája. Bob és Rita azonnal az autójukba szálltak és a University College Hospital-ba igyekeztek, hogy ellássák sebeiket. Don Taylor-hoz mentőt hívtak, mivel több sebből vérzett, a Wailers egy barátját pedig a hasán találták el a golyók. Miután lenyugodtak a dolgok az 56 Hope Road-on található épületet elhagyta mindenki, s csak a rendőrök őrizték a területet. Mikor Manley miniszterelnök meghallotta a szomorú hírt, azonnal a kórházba sietett és biztosított egy biztonsági különítményt a Wailers számára. Bob sérülései nem voltak túl komolyak, s a kötözést bezárólag el is engedték, Rita ágyban feküdt, ám csak néhány napig, Don Taylor pedig az intenzív osztályon kezelték (később ő is felépül). Hajnalban a jamaicai biztonsági szolgálat Bob-ot a kórházból a kingstoni hegyekbe evakuálták, egy csendes házban szállásolták el, amely Chris Blackwell tulajdona volt. Még ugyanekkor a szolgálat összegyűjtötte a Wailers “családhoz” tartozókat és ők is csatlakoztak Marley-hez. (Family Man Barrett egyszerűen néhány napig eltűnt).

A miniszterelnök kijelentette, hogy a koncertet meg kell rendezni, azonban természetesen megérti, hogy Marley-nak most időre és helyre van szüksége, hogy összeszedje gondolatait. Mint már tudjuk a koncertet megelőzve a Wailers-en belül már vita tárgya volt a Smile Jamaica koncert, a merénylet után talán még inkább heves érzelmek dúltak a tagok lelkében. Azonban mindenki tudta, hogy a végső szó Bob-ot illeti. Rita-t december 5-én engedték ki a kórházból. A zenészek közül csak Family Man Barrett hiányzott,, a kormány nem jelezte, hogy elhalasztották volna a koncertet, s nagy tömeg gyűlt össze a National Heroes Circle előtt. Néhány meghívott előadó – valószínűleg félelmükben – nem jelent meg, pedig Peter Tosh, Bunny Wailer és Burning Spear is szerepelt volna a koncert kiírás szerint. Marley egy régi barátját kérte meg Family Man Barrett gitárjátékának átvételére, Cat Coore a Third World nevű együttes gitárosa vállalta a beugrást.

A legnagyobb biztonsági intézkedések mellett érkeztek meg a Wailers tagok a koncert helyszínére, a vokált csak ketten adták: Rita (még mindig a kórházi ruhájában) s Judy Mowatt. Bob először is sírástól elcsukló hangon közölte, hogy sajnos ma nem tud gitározni, s mennyire szomorú, hogy az ország a politikától mérgezve hová jutott, majd rákezdett “War” c. számára. Ezután a régi hévvel folytatódott a koncert s a legismertebb Wailers számok következtek: “Trench Town Rock”, “Rastaman Vibration” stb. a koncert 90 percig tartott, majd Marley megmutatta sebeit, s ezután a biztonsági szolgálat az autóba szállította s elviharzott az autó a helyszínről.

A jamaicai választások lezajlottak, ismét PNP győzelemmel végződött, azonban Marley közel egy évig nem tér haza Jamaicába s Angliában él és dolgozik a következő s talán életében a legsikeresebb albumán: az Exodus-on.

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..