Reggae egyik legnevesebb pionírja: Harry Johnson

Harry Johnson, azon jamaicai lemezproducerek közé tartozott, akiknek sikerült az első úttörő reggae felvételeket a brit sikerlistákra feltolnia. Az övé volt akkoriban a legkorszerűbb stúdiók egyike, ahol nem mellesleg Bob Marley felvette a legsikeresebb albumait.

Az egyik legnagyobb reggae klasszikus, a The Liquidatortól kezdve, amely nagy sikerre talált a fehér munkásosztálybeli szubkultúrában, a jobban hangszerelt reggae kiadványokon keresztül a pop és soul slágerekig a korai hetvenesek évekig, Johnson rengeteg munkát ölt abba, hogy a reggae beatjét elfogadja a brit hallgatóság, kikövezve ezzel egy utat, hogy a zene külföldön is megállja a helyét.

Harry 1945. júliusában született Westmorelandben, ott is nőtt fel. Már elhagyta a tinédzseréveit, amikor is Kingstonba költözött. A korai hatvanas években a The Virtues nevü, híres show zenekarban basszusgitározott, de hamar váltott inkább a manageri státuszba. Amolyan fel nem tűntetett társ-producereként működött közre a zenekar első kislemezén, az 1965-ös ska adaptációjának Amen című kórusdalnak. Emellett a The Checkmates nevű ska bandát managelte, de ez a banda csak pár felvételt élt meg.

Miután ezeknek a zenekaroknak a fénye megfakult a biztosítási iparban próbálkozott egy darabig, amíg be nem nyomta magát a lemezgyártásba, 1968. végén a The Beltones – No More Heartaches felvételével. A helyi népszerűsége ennek a gyorsan terjedő számnak segítette a megerősödést a már Angliában létrehozott Harry J kiadónak.

1969-ben Johnson hihetetlen sikerre tett szert, amikor egy producer, Tony Scott elpasszolta neki a What Am I To Do zenéjét, amelyet Scott vett fel Noel Bailey énekessel közösen. Majd Winston Wright stúdiózenész feljátszott rá egy új orgona dallamot. Így alkották meg az egyik leghíresebb skinhead reggae számot, a The Liquidatort a Harry J All Stars zenekarnév alatt.

Az eredmény teljese siker lett Britanniában. Kilencedik helyezésig értek el vele az októberi pop sláger listán és inspiráló lett a Staples Singers soul számához, az I’ll Take You There. Manapság pedig a nem hivatalos meccs előtti himnusza a Chelsea FC-nek.

A The Liquidator után, 1970-ben a Bob Andy és Marcia Griffiths duóval közösen újradolgozták Nina Simone – Young Gifted And Black számát, amely nagyobb sláger lett, elérte a 5. helyezést Angliában. Rá egy évre a duóval a Pied Piper feldolgozásával a 11. helyezésig jutottak, és az A&M Records által Amerikában is kiadták.

A frusztráltságtól, hogy más rivális producerekhez kell támaszkodni, Johnson felépítette a saját stúdióját a Roosevelt Avenuen, Kingston egyik kis utcájában. A Harry J’s Studio híres volt a különösen tiszta hangzásáról. Az első felvétel a Baby Washington – Breakfast In Bed reggae adaptációja volt Lorna Bennett közreműködésével. Amíg a Heptones – Book Of Rules száma egyenesen egy Island Records szerződést hozott össze.

Sid Bucknor 1973-as Angliába való távozása után Sylvan Morris hangmérnök vette át a helyét. Ekkor hozták össze Bob Marley And The Wailers  – Catch A Fire albumát az Island Records számára.
Később szintén Harry J-nél vették a zenekar Burnin’, a Natty Dread és a Rastaman Vibration albumokat is.

Johson presztízse a korai nyolcvanas évekig kitartott. Ekkor vették fel a stúdió volt titkárnőjével, Sheila Hyltonnal a Police – The Bed’s Too Big Without You reggae behatásokkal megspékelt számát. Körülbelül ez volt az utolsó neves Harry J felvétel, mert a producer utána már nem tudott lépést tartani a jamaicai zeneipar kompjuterizálódásával így 1988-ban teljesen leállította a stúdiót.

Családi élete nem volt annyira sikeres, mint munkássága. Egyszer nősült, Murva Webley nevű feleségétől később elvált. Két lánya és két fia volt, de sajnálatos módon egy lánya és egy fia hamarabb elhunyt, mint a producer.

Harry Johnson 2013. április 3-án hunyt el.